potus & co

Pont úgy alakult a napom, hogy még a readeremet se nagyon tudtam megnyitni, és csak most este néztem át, mi is történik Amerikában. Egy nagyon szomorú hírrel kellett szembesülnöm: elhunyt David S. Broder, az egyik legismertebb - és egyben legjobb - amerikai politikai riporter. 81 éves volt, régóta cukorbetegségben szenvedett, és a híradások szerint ez vezetett a halálához.

Sejteni lehetett, hogy valami gond van, miután az utóbbi hónapokban csak elvétve jelentek meg cikkei lapjában, a Washington Postban. Az utolsó írását február elején közölték, arról szólt, milyen kihívásokkal szembesül az amerikai kormányzat az egyiptomi helyzet miatt.

Broder gyakori vendég volt a Meet The Press műsorban - Forrás: Youtube

Ennek a blognak az egyik első bejegyzése is Broderről szólt. Nagyon kedveltem írásait, amelyek nemcsak hatalmas lexikális tudásról, de mély bölcsességről is tanúskodtak. Minden riporter számára példát mutatott azzal, hogy ugyan már évtizedekkel ezelőtt megalapozta hírnevét, és a szakmán belül sztárként tartották számon (még ‘73-ban megkapta a Pulitzer-díjat a Watergate-üggyel kapcsolatos cikkeiért), őt mindez nem térítette el hivatása lényegétől. Idős korában is járta a rendezvényeket, meginterjúvolta apró kampányközpontok munkatársait és bekopogtatott egyszerű választókhoz is. Nem egy karosszékből írt újságot, hanem terepre ment, kérdezett, kutatott, hogy minél pontosabb választ kapjon a legjobb újságírókat foglalkoztató kérdésre: mi is történik valójában?

Pályafutása nagy részét a Washington Postnál töltötte, ahol most egy szép hosszú cikkben búcsúznak tőle. A laphoz a legendás szerkesztő, Benjamin Bradlee csábította át még 1965-ben a New York Timestól. Bradlee az életrajzában így írt arról, hogyan látta Brodert abban az időben: “Jó úton járt ahhoz, hogy ő legyen generációja legnagyszerűbb politikai riportere.” Bradlee nem tévedett ezzel a jóslattal. Minden különösebb pátosz nélkül le lehet írni, hogy ma az egyik legnagyobb politikai újságírótól voltunk kénytelenek búcsút venni.

Vasárnaponként szoktak megjelenni (és amúgy csütörtökön is) egyik kedvenc amerikai publicistámnak, David S. Brodernek az írásai a Washington Postban. Ma épp Charlie Rangel demokrata képviselőről ír, akinek a héten abban a ritkán alkalmazott megalázó büntetésben volt része, hogy a képviselőházban nyilvános megrovásban részesítették. A több mint negyven éve képviselősködő Rangel etikai és pénzügyi szabálytalanságokat követett el, vétkességét a ház illetékes bizottsága is megállapította.

Voltak már erősebb írásai is Brodernek, de ebben is megvillan az a hatalmas politikai tudás, amit évtizedek óta tartó pályája során felhalmozott. 1966 óta dolgozik a Postnál, de oda már tapasztalt, jónevű riporterként került. 1973-ban Pulitzer-díjat kapott, írt több könyvet, és végigcsinálta az összes nagyobb választási kampányt.

Van egy nagyon jó könyv az 1972-es kampányt követő újságírókról, The Boys on the Bus a címe, és kiválóan bemutatja, hogyan működött abban az időben az amerikai írott média. Ebben a könyvben külön alfejezetet is kapott Broder mint a legjobb és legismertebb politikai újságírók egyike. (Crouse le is írja, ahogy találkozott vele az egyik kampányhelyszínen egy szintén legendás figura, Hunter S. Thompson társaságában.)

Broder ugyan publicista (vagy ahogy az amerikai lapoknál hívják őket, kolumnista), de ezt nem a magyar értelemben kell érteni. Értékelő, elemző cikkeket ír, amelyekben a saját meglátásait osztja meg az olvasókkal, de közben riporteri eszközökkel dolgozik. Interjúzik, járja a helyszíneket, így az írásaiban mindig ott vannak az első kézből származó információk, amiktől hitelessé és színessé válnak a legkeményebb elemzések is.

Egyszer találkoztam vele személyesen, az is egy kampányrendezvényen, a republikánusok 2008-as elnökjelölő konvencióján volt St. Paulban. Adott egy rövid helyzetértékelést, majd néhány héttel később Washingtonban megkerestem újra, de mivel az országot járta, nem jött össze a találkozó. (Egy olyan cikkhez szerettem volna megkérdezni, hogy miként is működik az a romlott washingtoni politizálás, amit Obama annyira meg akart változtatni. Végül is nekem is más dolgom akadt, így ez a cikk nem készült el, de az ígéret sorsát látva talán nem olyan nagy baj.)

Bár Broder tényleg a legélesebb szemű elemzők közé tartozik, neki is akadtak mellényúlásai. 2008-ban például ő is kritizálta Obamának azt a döntését, hogy korábbi riválisát, Hillary Clintont kérte fel külügyminiszternek. Broder azzal érvelt, hogy nem szabad olyan embert felvenni, akit aztán nem lehet kirúgni. Ez akkor logikus érvnek tűnt, de azóta látni, hogy Clinton fegyelmezetten végzi a munkáját, és nem érződik, hogy nagy feszültség lenne közte és az elnök között. Sőt, az Obamával szembeni elégedetlenség növekedését látva utólag nagyon is okos lépésnek tűnik az, hogy a külügyminiszterséggel leszerelte a párton belüli talán legnagyobb potenciális ellenfelét. Broder sem tévedhetetlen tehát, de higgadt írásai legalább nem is akarják ezt elhitetni az olvasókkal.