potus & co

Szerda reggel elrepültem Washingtonból egy konferenciára, és a gép épp a Pentagon felett szállt el. Még reggel nyolc óra sem volt, de a jellegzetes ötszögletű épület parkolója már így is tele volt autókkal. Néhány hónap múlva valószínűleg sokkal kevesbé lesz zsúfolt.

A sokáig érinthetetlennek tartott védelmi költségvetést ugyanis most drasztikus megszorítások fenyegetik. A veszély ráadásul két irányból is érkezik. Az egyik a sequester néven emlegetett, fűnyíróelven alapuló kormányzati takarékossági program, amely pénteken lép életbe. Ez minden kormányzati szervet érint, de a legnagyobb arányú megszorítás a védelmi minisztériumot sújtja majd.

Obama a hadsereg vs. haditengerészet focimeccsen - Forrás: White House

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a sequesterről a demokraták és a republikánusok állapodtak meg még 2011 nyarán, és a cél elvileg az volt, hogy ez a válogatás nélküli megszorítás soha ne valósuljon meg, hanem csupán kényszerítő erőként hasson a törvényhozókra. Láthatóan elszámították magukat, mert ugyan a demokraták – élükön az elnökkel – hangosan követelik a sequester megállítását, a republikánusok nem akarnak belemenni ebbe.

Ez azért meglepő, mert az eredeti elgondolás az volt, hogy a védelmi kiadásokat évtizedeken át szent tehénként kezelő republikánusok nem fogják engedni, hogy a Pentagonnak ilyen súlyos vágásokat kelljen elszenvednie. Az, hogy most mégis hajlandók elfogadni ezt, jelzi, hogy a republikánusok legfőbb céljává tényleg a szerintük túlságosan nagyra nőtt kormánygépezet visszafogása vált. Még az sem hatja meg őket, hogy a Pentagon szerint a sequester eredményeként mintegy 800 ezer civil alkalmazottat kell majd kényszerszabadságra küldeni, kevesebb képzést tudnak tartani, és a hadihajók egy része is kénytelen lesz a kikötőkben vesztegelni, ahelyett hogy az óceánokat járva őrködne az amerikai érdekek felett.

Mindez arra utal, hogy minden harcias nyilatkozat ellenére a republikánusok is elfogadják azt, hogy az elmúlt évtized háborúi és aktív katonai szerepvállalásai után az Egyesült Államok egy másfajta – és a legtöbb értelmezés szerint visszafogottabb – szerepet fog játszani a világpolitikában.

A legutóbbi választási kampányban Barack Obama egyik kedvenc mondása az volt, hogy itt az ideje annak, hogy „itthon végezzünk egy kis nemzetépítést”, és a líbiai, majd a mali katonai beavatkozásban való korlátozott amerikai részvétel azt mutatta, hogy ezt nagyon is komolyan gondolja. Ez volt az üzenete annak is, hogy azt a Chuck Hagelt jelölte védelmi miniszternek, aki ugyan korábban republikánus színekben volt szenátor, de az aktív amerikai katonai szerepvállalás egyik legkeményebb kritikusa volt az elmúlt években.

Hagel kinevezését kemény ütközetek után kedden végül megszavazta a szenátus, de nem valószínű, hogy tárt karokkal várják a Pentagon parkolójában sorakozó autók gazdái. Ő már évekkel ezelőtt (még mielőtt a sequester valódi fenyegetés lett volna) is arról beszélt, hogy a védelmi költségvetés „fel van fújva”, és most épp az a feladat vár rá, hogy leeressze azt. 

Barack Obama nemrég elveszített egy kormányátalakítási csatát, de most belement egy újabb kockázatos ütközetbe. A vereséget azzal szenvedte el, hogy régi bizalmasát, Susan Rice ENSZ-nagykövetet akarta jelölni a külügyminiszteri posztra a hamarosan távozó Hillary Clinton helyére, de a szenátusból érkező kemény republikánus támadások (a szeptemberi bengázi támadásokról tett, félrevezetőnek tartott nyilatkozata miatt érték bírálatok Rice-t) hatására meghátrált, és végül John Kerry szenátor lett a jelöltje.

A fontosabb kormányzati pozíciók közé tartozik a védelmi miniszteri szék is, és ezen szintén üresedés lesz, Leon Panetta ugyanis jelezte, hogy vissza akar vonulni nyugodt kaliforniai otthonába (ahol várja felesége és imádott kutyája). Obama hétfőn jelentette be, hogy utódnak Chuck Hagel egykori szenátort jelöli, akinek első ránézésre semmilyen akadállyal nem kellene számolnia a rá váró szenátusi meghallgatásokon.

Hagel és Obama - Forrás: AFP

Hagel a republikánus párthoz tartozik és 2009-ig maga is szenátor volt, így most a demokrata elnökkel a háta mögött elvileg mindkét pártnak a támogatását bírnia kellene. Ráadásul nemcsak politikai, hanem katonai múltja is van: szolgált a vietnami háborúban, és kétszer is megkapta a harc közben megsebesülteknek járó Purple Heart kitüntetést. Az egyiket egy olyan sebesülésért kapta, amelyet akkor szerzett, amikor megmentette saját testvére életét. A háborús múlt emlékét azáltal is őrzi, hogy a mellkasában még mindig van néhány repeszdarab.

Chuck Hagelnek tehát elvileg sima útja kellene hogy legyen a miniszteri székig egy olyan politikai közegben, ahol nagyra becsülik a katonákat és ahol minden marakodás ellenére vannak jelei a pártok közötti együttműködésre való törekvésnek. Nagyon valószínű azonban, hogy szenátusi megerősítését kemény konfliktusok kísérik majd, Hagelnek ugyanis mindkét oldalon vannak kemény ellenfelei.

A saját pártján belül azzal szerzett magának rossz pontokat, hogy a kezdeti támogatás után a Bush-kormányzat Irak-politikájának egyik legkeményebb kritikusává vált. Kilóg a republikánusok sorából azzal is, hogy a nyugati hatalmak szerint atomfegyver készítésén dolgozó Iránnal szemben nem tartja jó hozzáállásnak a fegyvercsörtetést (igaz, szenátorként még a keményebb szankciókat is ellenezte, pedig most a Fehér Ház ezt az irányt követi).

A demokratáknál eközben többek között azzal húzta ki a gyufát, hogy 14 évvel ezelőtt, a Clinton-elnökség alatt azt a kifogást emelte egy homoszexuális nagykövetjelölttel szemben, hogy “agresszívan” meleg. Hagel azóta bocsánatot kért ezért minden érintettől, de az utóbbi hetekben felmelegedett ellene a homofóbia vádja.

Van egy közös támadási pont is a republikánusok és demokraták számára. Mindkét pártnál a külpolitika egyik legfontosabb sarokköve az Izraellel szoros szövetség fenntartása, és ugyan Hagel azt mondja, hogy ezt ő is így gondolja, elkötelezettségének megkérdőjelezéséhez elég volt néhány, ránézésre ártatlannak tűnő nyilatkozat. Egyszer például kijelentette, hogy ő az amerikai alkotmányra tett esküt, és nem az elnöknek vagy Izraelnek. A másik az volt, hogy az Izrael-barát lobbit zsidó lobbinak nevezte, amit a lobbiszervezetek állítólag nem szeretnek.

A hétfői jelölés bejelentésével együtt a Fehér Ház ráöntött a sajtóra egy sor olyan információt, amelyekkel megpróbálták elvenni a kritikák élét. (Például rámutattak arra, hogy a zsidó lobbi kifejezés viszonylag bevett megfogalmazásnak számít politikusok részéről.) Obama láthatóan úgy gondolja, hogy egymás után kétszer nem engedheti meg magának, hogy meghátráljon, és most felvette a kesztyűt.