potus & co

Ahogy az előző bejegyzésben ígértem, most következik egy videós összeállítás Bob Woodwardnak a washingtoni könyvfesztiválon mondott beszédéből. Sajnos feliratozással most sem tudok szolgálni, illetve előre is elnézést kérek a nem éppen tökéletes technikai megvalósításért. A telefonommal rögzítettem, és ezért a kép remeg, illetve biztos sokaknak feltűnik majd, hogy jobboldalon időnként benyúlkál egy kéz. Ez a világhírű újságíró mellett álló jeltomács testéhez tartozik, és ugyan próbáltam elkerülni, hogy megjelenjen a felvételen, még a vágás segítségével sem tudtam ezt teljesen megoldani.

A Richard Nixon elnök bukásához vezető Watergate-sztori feltárásával ismertté vált Woodward a könyvfesztiválon legújabb könyvéről (Price of Politics) beszélt, amely az Obama-kormányzat gazdaságpolitikájáról szól. A könyv különösen nagy figyelmet szentel annak, hogy a tavaly nyári adósságplafonos vita során miért fulladtak kudarcba a Barack Obama elnök és a törvényhozás republikánus vezetői közötti tárgyalások egy hosszú távú adósságrendezési alkuról. Itt az angol nyelvű videó, alatta pedig a magyar szöveges összefoglaló.

A videó három részből áll: az elsőn arról van szó, hogy milyen nagy pénzügyi kihívások előtt áll az amerikai kormány. Miután a tavaly nyári tárgyalások során nem sikerült a demokratáknak és a republikánusoknak dűlőre jutniuk a hatalmasra duzzadt államadósság kezeléséről, ezért egy olyan megoldás született, hogy megegyezés hiányában jövő év elején automatikus adóemelések kiadáscsökkentések lépnek életbe. Woodward szerint nagyon súlyos a helyzet, és idézte Joe Biden alelnök kabinetfőnökét, aki szerint a 2011 nyári tárgyalások - amikor az amerikai kormány kis híján fizetésképtelenné vált - a kubai rakétaválságra emlékeztettek. Woodward azt is mondja, hogy ha az Egyesült Államok nem rendezi az adósságproblémáját, akkor Görögország sorsára fog jutni.

Bob Woodward az új könyvét dedikálja

A második rész kifejezetten szórakoztató. A régebbi emlékeket felidéző Woodward arról beszél, hogy amikor még elnöksége alatt meginterjúvolta Bill Clintont, akkor teljesen a hatása alá került. Szerinte Clintonnál nincs profibb ember a szemkontaktus megtartásában, és így eléri, hogy a beszélgetés nagyin intim dimenziókba kerüljön. Woodward viccelődve meséli, hogy az interjú közben olyan érzése volt, hogy a pislogást teljesen mellőző Clinton biztosan azon gondolkodik, mennyire kiváló kérdéseket kap. Később aztán, amikor meglátta az interjú átiratát - amelyből persze már hiányzott a szemkontaktus -, rá kellett jönnie, hogy a beszélgetés teljesen haszontalan volt, és végül egyetlen mondatot használt róla a könyvben, amelyen akkor éppen dolgozott.

A harmadik rész arról szól, hogy Woodward szerint miért olyan nagyszerű foglalkozás az újságírás. Szerinte ha eljönne egy földönkívüli az Egyesült Államokba, akkor biztos azt állapítaná meg, hogy az újságíróknak van a legjobb dolguk, mert mindig akkor lépnek be egy ember életébe, amikor az illető épp érdekes valamiért, és ha unalmassá válik, akkor otthagyják. Woodward szerint ezt semmilyen más foglalkozásról nem lehet elmondani.

A hétvégén könyvfesztivál volt Washingtonban, és nemcsak a szépirodalmi fronton volt erős a felhozatal (többek között Maria Vargas Llosa és Junot Diaz), hanem a politikai szerzőket tekintve is. Ez persze nem túl meglepő, miután ebben a városban él és dolgozik a műfaj számos kiváló művelője. Egyikük például a Magyarországon talán kevésbé ismert, de az Egyesült Államokban a legjobb életrajzírók között számon tartott David Maraniss, a Washington Post egyik szerkesztője, aki korábban Bill Clintonról írt egy, a kritikusok szerint zseniális életrajzot, nemrég pedig Barack Obamáról jelent meg könyve.

Az egyszerűen csak Barack Obama - The Story címet viselő könyv az elnök felnőtté válásának és a politikához való megérkezésének a történetét meséli el. Ez is szintén nagyon jó kritikákat kapott, de be kell vallanom, hogy én még nem olvastam (volt némi Obama-túladagolásom David Mendell és David Remnick szintén nagyszerű könyvei után). Maranisst ugyanakkor sikerült elcsípni pár kérdésre a fesztiválon tartott előadása után, és a rövid interjú megtekinthető az alábbi videóban. Az első kérdésem - amely nem szerepel a felvételen - arra vonatkozott, hogy az előadása során azt mondta, sokáig hezitált azon, hogy belevágjon-e az életrajz megírásába, mert nem akarta, hogy részese legyen a szerinte beteges politikai kultúrának. Azt kérdeztem tőle,  mit ért azon, hogy “beteges”, mire elmondta, hogy leginkább azt, hogy a technológiai változások eredményeként ma sokkal gyorsabban és egyszerűbben terjednek a rágalmak, valótlanságok, amelyek aztán beépülnek a politikába is.

Sajnos feliratozásra nem jutott energiám, így a biztonság kedvéért összefoglalom az interjú lényegét. Maraniss azt mondta, szerinte Obama naiv volt, amikor azt ígérte a 2008-as kampányban, hogy megváltoztatja a washingtoni politikai kultúrát. “Azt hitte, hogy kivételes” - mondta Maraniss, hozzátéve, hogy szerinte mostanára rájött az elnök, hogy ilyen ígéreteket könnyebb kimondani, mint teljesíteni. Az újságíró elmondta azt is, hogy szerinte ugyan Obama számára hátrányt okozott több ügyben is a tapasztalatlansága, de szerinte ő az a fajta vezető, aki képes tanulni a saját hibáiból, és képes továbblépni, fejlődni. Maraniss szerint ezért ha újraválasztják Obamát, akkor más elnök lesz, mint az első ciklusban volt.

A könyvfesztivál egyik sztárvendége a világ talán legismertebb újságírója, Bob Woodward volt, aki szintén mondott egy beszédet az új könyvéről (Price of Politics), amely Obama gazdaságpolitikai döntéseiről szól, különös tekintettel a tavaly nyári adosságplafonos vitára. Woodwarddal sajnos nincs interjú, de a beszéd néhány emlékezetesebb része megvan videón, ezek hamarosan láthatóak lesznek a blogon, addig is itt van kedvcsinálónak egy kép arról, hogyan közlekedett a fesztiválon:

Egyszer már írtam a Richard Nixonnak emléket állító kaliforniai múzeumról, és meg is jegyeztem, hogy furcsa hely, mert ugyan az ő neve összeforrt a megbuktatásához vezető Watergate-botránnyal, az emlékhelyen erről alig esik szó. Ez azonban nemrég megváltozott, a kiállítás kiegészült egy Watergate-ről szóló résszel, amelyben - a híradások szerint  - tárgyilagosan mutatják be az amerikai politika talán legsötétebb korszakát. A változás annak eredménye lett, hogy a korábban feltétlen Nixon-hívek által kezelt könyvtár átkerült a National Archives kezébe, amelynek szakemberei nem politikai, hanem történészi szemmel álltak hozzá a feladathoz.

Ezt a fordulatot hétfőn este egy látványos esemény tetőzte be. A könyvtárba látogatott a Watergate-ügy feltárásában élenjáró Washington Post-os szerzőpáros egyik tagja, Bob Woodward (a másik, Carl Bernstein már korábban egy más témában járt az emlékhelyen) és a lap akkori szerkesztője, Benjamin Bradlee. A Politico tudósítása szerint egy kedélyes hangú pódiumbeszélgetést tartottak, amelyben úgy adták elő a jól ismert történeteket, mint egy összeszokott színészpáros.

Közel negyven év telt el a Watergate-ügy kirobbanása óta, és azóta a Woodward-Bernstein páros könyvén kívül is sok más beszámoló születetett, így sok újat már nem lehet mondani róla. A Yorba Linda-i emlékhelyen összegyűlt ezerfős tömeg nagysága is azt mutatja azonban, hogy a legsötétebb shakespeare-i királydrámákba illő régi történések továbbra is lenyűgözik az embereket.

Ha valakit érdekel a hatalom természete, az, hogy milyen, amikor paranoia és személyes komplexusok vezérelnek súlyos politikai döntéseket, vagy az, hogyan néz ki közelről, amikor egy aprónak tűnő hibából beindul egy újabb és újabb bajokat termelő gépezet, annak érdemes tanulmányoznia a Watergate-ügyet. Többek között Woodwardék munkásságát is (az All The President's Men mellett talán még jobb ebből a szempontból a Final Days), akinek megjelenése a Nixon-emlékhelyen furcsa kanyart jelent a történelemben, és persze nehéz megállni annak a kérdésnek a feltevését, hogy mit szólt volna ehhez a bukott elnök.