potus & co

Ma épp nem robbant ki semmilyen kormányzati botrány, és ez elég szép eredmény a Fehér Ház számára az elmúlt néhány nap után.

Kezdődött ugye azzal, hogy pénteken újabb részletek derültek ki arról, hogyan maszatoltak bele kormányzati tisztviselők a bengázi támadásról szóló tájékoztatóba, majd még ugyanaznap nyilvánosságra került, hogy az adóhivatal politikai alapon pécézett ki magának vizsgálati célpontokat. Hétfőn pedig megtudhattuk azt is, hogy az igazságügy-minisztérium begyűjtötte az AP hírügynökség számos munkatársának telefonhívásaival kapcsolatos adatait. Ezek külön-külön is elég súlyos ügyek, így együttesen pedig elementáris hatással bírnak.

Az adóhatóságnál lezajlott belső vizsgálat azt állapította meg, hogy a hivatal különösen szigorú elbánásban részesítette azokat a konzervatív szervezeteket, amelyek adómentességi státusra jelentkeztek. A hivatalon belül olyan irányelv született, amely szerint figyelni kell azokra a csoportokra, amelyek nevében szerepel a tea party vagy hazafi szó, illetve azokra, amelyek tevékenysége kiterjed a kormányzati költések kritizálására. Ezek jellemzően olyan konzervatív - vagyis a demokratákkal szembenálló - szervezetek voltak, amelyek közvetlenül nem támogathatnak választási jelölteket, de közéleti aktivitásukkal képesek voltak a kampányok befolyásolására.

Bár az első kormányzati reakciók még arról szóltak, hogy ez csupán a hivatal alsó szintjén zajló, elszigetelt jelenség volt, most már kiderült, hogy kiterjedt működésről volt szó, és a vezetők is tudtak róla. Eric Holder igazságügyi miniszter kedden be is jelentette, hogy büntetőeljárás indul annak megállapítására, hogy az adóhivatal munkatársai elkövettek-e bármilyen bűncselekményt.

Közben azonban Holder hivatala is erős nyomás alá került, miután fény derült az AP telefonhívási adatainak begyűjtésére. A hírügynökség vezetője hétfőn közölte egy felháborodott hangú levélben, hogy a minisztérium több mint húsz telefonvonal kimenő hívásainak az információira tett szert, és erről csak utólag értesítette az AP-t. Az adatgyűjtésre egy nyomozás során került sor, amelynek célja annak kiderítése, hogy ki volt a forrása annak a tavalyi AP-sztorinak, amely egy amerikai célpont ellen tervezett terrortámadás meghiúsításáról szólt.

Lehet, hogy jogilag rendben volt az igazságügy-minisztérium eljárása, de az ügyet hatalmas felháborodás övezi ebben a sajtó szabadságára különösen érzékeny országban. Reggel a Morning Joe című tévéműsorban például a Watergate-botrányt feltáró egyik legendás újságíró, Carl Bernstein dühöngött a kormányzati akción. Nem volt ezzel egyedül, kedden több mint ötven szerkesztőség csatlakozott ahhoz a kezdeményezéshez, amely a begyűjtött hívásadatok megsemmisítését és a hasonló esetek megelőzését célzó törvény megalkotását követelte.

Egyelőre nem világos, hogy a Fehér Háznak konkrétan mennyi szerepe volt az egyes ügyekben, és az azokra adott kormányzati reakciók is különböztek egymástól. Obama egy hétfői sajtótájékoztatón Bengáziról azt mondta, hogy felfújt ügynek tartja, az adóhivatal eljárását viszont felháborítónak nevezte. Az AP-ügyre reagálva a Fehér Ház szóvivője kedden azt nyilatkozta, hogy az elnök nem tudott a telefonhívási adatok begyűjtéséről. Eric Holder állítja, hogy ő is távoltartotta magát az ügytől, mert korábban őt is meghallgatták a kiszivárogtatás forrását vizsgáló nyomozók.

Az egyes ügyeknek talán semmi közük nincs egymáshoz, de a második ciklusát egyébként is döcögve megkezdő Barack Obama számára mégis ugyanazt a kockázatot hordozzák. Obama az egész elnökségét arra a gondolatra alapozta, hogy a kormány nem valamilyen szükséges rossz, hanem fontos és hasznos szerepet lát el. A mostani botrányok nem sokat segítenek ennek elhitetésében.

Emlékszik még mindenki John Kerry 2004-es szereplésére? Annak az elnökválasztási kampánynak az egyik legfontosabb témája az egyre rondábban alakuló iraki háború volt, és a demokraták azt hitték, hogy a vietnami veterán esélyes kihívó lehet majd a háborús bevetést megúszó George W. Bush-sal szemben. Ehhez képest Kerry épp ezen a ponton vérzett el. Megjelent a Swift Boat nevet viselő, háborús veteránokból álló csoport, amely azt állította, hogy a demokrata jelölt hazudott saját háborús múltjáról, és nem hajtotta végre a neki tulajdonított hőstetteket.

Bár nyilvánvaló volt a csoport politikai kötődése a republikánusokhoz, és Kerryt védelmébe vette egy sor egykori bajtársa, az intenzív kampány elérte a hatását. Sikerült rávetni a kétség árnyékát a demokrata politikus múltjára, és Bush végül - persze nemcsak emiatt - magabiztos győzelmet aratott a választásokon.

A republikánusok most attól tartanak, hogy valami hasonló fog történni ezúttal az ő jelöltjükkel, Mitt Romneyval. Ő ugyanis azzal az üzenettel szállt be a kampányba, hogy egykori üzletemberként tisztában van a gazdaság működésével, és így tudja, hogyan kell növekedést - és ezzel munkahelyeket - generálni. Mivel nincs sok esély arra, hogy a novemberi szavazásig hátralévő időben magához térjen a továbbra is gyengélkedő amerikai gazdaság, így ez egy erős alapállásnak tűnik.

Obamáék betámadják Romneyt

A hivatalban lévő elnök, Barack Obama kampánystábja azonban épp Romneynak ezt az erősségét vette célba. Elkezdték támadni azzal, hogy az általa korábban vezetett befektető cég, a Bain Capital több olyan céget is felvásárolt, amelyek aztán bizonyos nyereség megtermelése után tönkrementek, és így több százan veszítették el a munkájukat. Azt Obamáék is elismerték, hogy ezeknek az ügyleteknek a többsége 1999 után történt, amikor Romney már nem vett részt a cég tevékenységében. Csütörtökön azonban a Boston Globe közölt egy cikket arról, hogy különböző hivatalos cégiratokban az szerepel, hogy Romney 1999 és 2002 között is vezető tisztségeket töltött be a Bain Capitalnél.

Obamáék erre azonnal ráugrottak, és már konkrét bűncselekménnyel - a hatóságok félrevezetésével - vádolták meg Romneyt, pedig nemcsak a republikánus elnökjelölt, hanem független kampányfigyelő internetes oldalak is azt állították, hogy a Globe cikke nem feltétlenül mond ellent Romney korábbi kijelentéseinek. A jelölt ugyanis korábban is azt állította, hogy bár lényegében otthagyta a céget (hogy segítsen megmenteni a Salt Lake City-i téli olimpia káoszba fulladó előkészületeit), a formális kapcsolata megmaradt vele.Ez ráadásul csak az egyik olyan pontja Romney üzleti múltjának, amelyet Obamáék célba vettek. A republikánus jelöltet már az előválasztások során piszkálták akkori (szintén republikánus) riválisai, hogy miért nem hozza nyilvánosságra adóbevallását. Végül ezt még akkor megtette, de csak a 2010-est tette közzé, valamint egy előzetes adatsort a 2011-es jövedelmi helyzetéről. Ebből is kiderült, hogy vagyonának egy része svájci, bermudai és kajmán-szigeteki bankszámlákon van elhelyezve, ami ugyan törvényes, de nem mutat feltétlenül jól egy hazafias kampányt folytató politikus részéről.

Romneyék visszavágnak Obamának

Romney azt állította, hogy a vagyona egy úgynevezett blind trustra van bízva, vagyis neki nincs közvetlen hatása a befektetési döntésekre. Egyrészt azonban mint az a Vanity Fair cikkéből kiderül, nem biztos, hogy ez tényleg így van, másrészt Romney nem hajlandó nyilvánosságra hozni a korábbi adóbevallásait, pedig azokból egyértelműbbé válhatna jövedelmi helyzetének alakulása. Romney egyelőre vonakodik ezt megtenni, ami viszont Obamáék kezére játszik. A Romney körül szaporodó, tartósan ott is maradó kérdőjelek ugyanis beleégethetik a választók agyába azt, hogy valami nem stimmel ezzel a jelölttel.

Márpedig a nyár hagyományosan az alapozás időszaka az elnökválasztási kampányokban. Ilyenkor igyekeznek az egymással szembenbálló oldalak minél kedvezőbbre alakítani azt a terepet, amelyen aztán megvívják majd a csatáikat közvetlenül a novemberi szavazás előtt. Nyolc évvel ezelőtt ez a republikánusoknak ment jobban, a demokraták azonban láthatóan tanultak az akkori leckéből.

„Még lesz több is.” Így kommentálta a Politicónak egy, az Obama-kampányra rálátó forrás azt a politikai vihart kavaró hirdetést, amellyel hétfőn állt elő az elnöki stáb. A kétperces filmben olyan emberek szólalnak meg, akik elveszítették a munkájukat egy acélgyárban, miután megvette azt Mitt Romney egykori cége, a Bain Capital. Tisztességben megöregedett melósok beszélnek arról, hogy a gazdagok tönkretették az életüket, hogy kiszívták a vérüket, közben pedig időnként bevágnak egy-egy mondatot a saját üzleti sikereivel büszkélkedő Romneytól.

Nagyon hatásos film, és egyelőre nem látszik, hogy mit tud majd kezdeni vele Romney. A Bain Capital egy olyan cég, amely rossz állapotban lévő vállalatokat vásárol fel, majd aztán átszervezés/átalakítás után eladja, a nyereségen pedig megosztozik azokkal a befektetőkkel, akik rá bízzák a pénzét. Távolról nézve ez egy teljesen logikus és még társadalmilag hasznosnak is tűnő feladat, de persze nem feltétlenül ez jut az eszünkbe, amikor az átszervezés/átalakítás során kirúgott emberek kesergését hallgatjuk.

Ez az, amit kiváló érzékkel próbálnak kihasználni Obamák. Ahogy a Washington Post egyik bloggere fogalmaz, egy kampánymatrica mindig többet ér egy esszénél, vagyis mindig hatékonyabb egy egyszerű üzenet, mint egy bonyolult magyarázat. Márpedig ebben a konkrét esetben nyilvánvaló, hogy Obamánál van a matrica, és Romneynak marad az esszé.

A Politico által idézett forrás megjegyzése alapján ráadásul arra lehet számítani, hogy ez a hirdetés csak a kezdet, és Obamáék ezen a vonalon próbálják majd definiálni Romneyt. Mindent meg fognak tenni azért, hogy a várható republikánus elnökjelöltről a rideg, számító üzletember képét alakítsák ki, aki képtelen átérezni (és így megoldani) a középosztály problémáit. Ehhez alkalmas kiindulópontnak tűnik Romney Bain Capital-es múltja, bár meglepő lenne, ha a republikánus politikus stábja nem készült volna fel egy ilyen jellegű támadásra.

Egyrészt már az előválasztás során is bepróbálkozott ezzel Newt Gingrich, másrészt Romney első komolyabb kampányában, az 1994-es massachusetts-i szenátorválasztáson is befektetői karrierje miatt támadta őt a demokrata Ted Kennedy. Akkor ez sikeres taktikának bizonyult, Romney ugyanis elbukta a választást Kennedyvel szemben.

Kérdés, hogy milyen tanulságokat vont le belőle azóta Romney, és képes lesz-e hatástalanítani Obamáék hatásosnak tűnő fegyverét. A hétfői hirdetésre adott első, tétova reakciók alapján úgy tűnik, még mindig nincs kidolgozva a válaszlépés, de persze nincs is könnyű helyzetben. A Post bloggere szerint a legtöbb, amit tehet, hogy igyekszik elterelni a témát a pénzügyi befektetők ellentmondásos világáról.

Már akkor is ez volt az egyik legtöbbet idézett mondása Steve Jobsnak, amikor augusztusban bejelentette távozását az Apple vezérigazgatói posztjáról, de a mostani szomorú halálhír után a mondat még erősebben kezdett visszhangzani. Arra a mondatra gondolok, amikor megkérdezték Jobstól, mennyi piackutatási erőfeszítést öltek az iPadbe, majd ő azt válaszolta: “Semennyit. Nem a fogyasztók feladata tudni, hogy mit akarnak.”

Ez eddig legtöbbször abban a kontextusban jelent meg, hogy Jobs egyrészt annyira magabiztos (esetleg arrogáns) és olyan erős látnoki képességekkel bír, hogy tényleg nincs szüksége a modern üzleti életben állandósult eszköznek tekintett piackutatási módszerekre. A New York Times újságírója, Matt Bai azonban csütörtökön közölt egy cikket, amelyben teljesen új értelmezést ad ennek a sokat idézett mondatnak.

Forrás: Apple.com

“Amit Steve Jobs megértett, és amit a politikusaink nem” - ez a címe az írásnak, amely szerint az Apple társalapítója egyrészt megértette, hogy milyen irányba változik az amerikaiak gondolkodása (egyszerre erősödik az individuális döntéshozatal és a közösséghez tartozás fontossága), másrészt ugyan Jobs igyekezett megérteni azokat a problémákat, amelyeket a technológia képes megoldani, de a konkrét megoldásokról nem a fogyasztókat kérdezte.

A piackutatással ugyan elkerülhette volna a kockázatvállalást, de ő nem félt ettől. “Ez az, amit köznyelven vezetésnek hívunk” - állapítja meg Bai, majd hosszan fejtegeti, hogy míg Jobs meg tudta érteni a modern világ komplexitását, és alakítani is tudta a környezetet, addig az amerikai politikai szereplők képtelenek erre.

Azt írja, hogy az amerikai politika továbbra is csak annyit tud ajánlani az embereknek, hogy vagy a huszadik századi központosított kormányati rendszer oldja meg a problémáikat (ez lenne a demokrata verzió), vagy épp ellenkezőleg, fel kell számolni minden szövetségi programot és az emberek számára marad az öngondoskodás (ez lenne a republikánus megoldás). Bai szerint az amerikai politikusok képtelenek bármilyen újításra fókuszcsoportok nélkül, és a pártok nem az Apple-re, hanem a General Motorsra hasonlítanak, amely húsz éve ugyanazoknak a modelleknek a ráncfelvarrott verziót gyártja újra és újra.

Bai szerint a Jobs és az amerikai politikai szereplők közti szakadék generációs különbségnek tudható be. Ez szerinte a magyarázata annak is, hogy 2008-ban miért volt olyan sok lelkes fiatal híve Barack Obamának. “Obama kampánya, amely a párteliten kívül fogant meg, és amely az online részvételre épül, úgy tűnt mint a politika high-tech újragondolása” - írja Bai, persze aztán hozzáteszi, hogy Obama most már közel sem inspirál olyan sok embert, és sokkal inkább tűnik egy hagyományos, épp az újraválasztásáért küzdő demokrata politikusnak.

Obama amúgy nagy rajongója volt Jobsnak. Pár napja elmesélte, hogy az iPadjét a hivatalos bemutató előtt kapta meg személyesen az Apple-vezértől, és a halálhírre is egy nagy tiszteletről és csodálatról árulkodó közleménnyel reagált. Obama és Jobs ugyan láthatóan jól megértette egymást, de Matt Bai végkövetkeztetése az, hogy a politikában igazi változás csak akkor fog bekövetkezni, ha beérnek azok a generációk, amelyek már az Apple-alapító zseniális termékein nőttek fel. Ahogy a híres Apple-hirdetés szlogenje szólt, talán sokan kezdenek el “másképp gondolkodni”.