9/11 annyira összeforrott a New York-i ikertornyok összeomlásával, hogy szinte hajlamosak is vagyunk elfelejteni, a támadók csapást mértek az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmi szimbólumára, a Pentagonra is. Ezt közvetlen közelről élte át Donald Rumsfeld akkori védelmi miniszter is, aki idén megjelent emlékirataiban részletesen le is írta a nap történéseit. Mivel úgyis épp ezt a könyvét forgatom már egy ideje, így most az alábbiakban összefoglalom, hogyan látta szeptember 11-e történetét Rumsfeld, aki ugyan az Egyesült Államok történetének egyik legtöbbet bírált védelmi minisztere volt, de az elmúlt negyven év republikánus adminisztrációiban viselt különböző tisztségei révén kevesen mondhatják el magukról, hogy annyi időt töltöttek a hatalom középpontjában, mint ő.


Forrás: Facebook.com/pages/Donald-Rumsfeld

Rumsfeld soha nem a szerénységéről volt híres, és a könyvét sem hatja át az önkritika vagy önirónia. A szeptember 11-i események elmesélését is saját maga vállonveregetésével vezeti fel. Leírja ugyanis, hogy előző nap adott egy beszédet, amelyben figyelmeztetett, hogy a védelmi minisztérium nem áll készen az ország előtt álló kihívásokra, amelyek szerinte biztosan váratlan forrásokból fognak jönni. ““A legvilágosabb és legfontosabb átalakulás ami zajlik, az az, hogy a bipoláris hidegháborús világból, ahol a veszélyek láthatóak és kiszámíthatóak voltak, eljutunk egy olyan világba, ahol a veszélyek sok különböző forrásból érkeznek, és ezeket nehéz előrejelezni, és sokat közülük ma még lehetetlen is ismerni” - figyelmeztettem. A dátum 2001. szeptember 10-e volt.” - írja Rumsfeld a könyvben, egyben kissé tudálékosan jelezve, hogy ő pont valami olyasmire figyelmeztetett, ami másnap bekövetkezett

A következő reggelen kongresszusi tagokat fogadott a Pentagonban, és a reggeli közepén kapott egy üzenetet a katonai tanácsadójától arról, hogy egy repülő a World Trade Center egyik tornyának ütközött New Yorkban. Rumsfeld azt írja, azt hitte, hogy egy tragikus baleset volt, és nem is tett semmilyen különösebb intézkedést. Elbúcsúzott a kongresszusi küldöttségtől, és a tévét is lenémítva hagyta, és csak néha pillantott a WTC-ről közölt képekre. Épp a szokásos napi hírszerzési tájékoztatót hallgatta, amikor a tévék mutatták a második repülő becsapódását. A kettőt között eltelt tizenhét perc alatt Rumsfeld szerint “a világ egyik korszakból a másikba váltott át”.

Irodájában tartózkodott Rumsfeld akkor is, amikor a Pentagonba is becsapódott egy repülő. Azt írja, hogy egy hatalmas rázkódást érzett, és ugyan a támadás az épületnek egy távoli szárnyát érte, hamarosan az ő irodája is megtelt füsttel. Rumsfeld megjegyzi, hogy a karasztrófa lehetett volna sokkal rosszabb is, a repülő ugyanis egy olyan épületrésznek ütközött, ahol az irodák nagy részét lezárták egy felújítás miatt. A munkálatok során a falakat acéllal erősítették meg, és olyan ablakokat szereltek be, amelyek védelmet nyújtottak a repeszek ellen egy esetleges robbanásnál.

Rumsfeld azt írja, hogy rengeteg téves információ keringett a támadás utáni órákban esetleges újabb eltérített gépekről, és a könyvből kiderül az is, közel álltak ahhoz, hogy a légierő polgári gépeket lőjön le. Az egykori védelmi miniszter idéz egy beszélgetést, amelyet Dick Cheney alelnökkel folytatott, aki azt mondta, az elnök utasításának megfelelően parancsot adott a légierőnek a veszélyesnek tartott gépek lelövésére. A helyzet kaotikusságára jellemző, hogy Cheney azt mondta, ő úgy tudja, hogy több gépet már le is szedtek a vadászpilóták, miközben ilyen nem történt (bár persze összeesküvés-elméletek vannak az ellenkezőjéről). Rumsfeld azt írja, hogy aggódott a pilóták miatt, mert nem volt semmilyen bevett gyakorlat a fegyverként használt polgári gépek katonai kezeléséről. “Utálnék most pilóta lenni odafenn, és nem tudni, pontosan mit is kell csinálnom” - mondta Rumsfeld egyik munkatársának.

Bush elnök eközben egy távoli légibázison tartózkodott, de telefonon többször beszélt védelmi miniszterével. Rumsfeld szerint az egyik beszélgetésben az elnök kijelentette, hogy “az Egyesült Államok le fogja vadászni, és meg fogja büntetni azokat, akik felelősek ezekért a gyáva tettekért”. Rumsfeld megjegyzi, hogy később elmondta az elnöknek, nem tartja helyesnek a gyáva szó használatát, mert szerinte a támadók sok mindennek nevezhetők - például gonosznak, kegyetlennek -, de az ellenség alábecsülése lenne gyávának tartani őket.

A CIA főnöke már a délutáni nemzetbiztonsági tanácsi ülésen közölte, hogy az Oszama bin Laden által vezetett al-Kaida felelős a merényletekért, és megkezdődtek az előkészületek az ellencsapásra is. Rumsfeld ugyanakkor megjegyzi, hogy sok kérdés merült fel ezzel kapcsolatban, miután nagyon kevés konkrét információ állt rendelkezésre az al-Kaidáról, és ezért ő azt tanácsolta az elnöknek, hogy várjon a támadás elrendelésével.

A 9/11-ről szóló fejezetet Rumsfeld egy személyes epizóddal zárja. Este 11 óra körül a Pentagon egyik szóvivője - akinek a könyv szerint nyers és szókimondó stílusa van - megkérdezte Rumsfeldet, hogy felhívta-e már a feleségét. “Annyira lefoglaltak az események, hogy még csak eszembe se jutott, hogy felhívjam” - vallja be a könyvben Rumsfeld, hozzátéve, hogy nyers stílusú munkatársa ezt nem hagyta szó nélkül, és szemétládának nevezte. “Volt benne valami” - jegyzi meg Rumsfeld.