potus & co

Szerda reggel elrepültem Washingtonból egy konferenciára, és a gép épp a Pentagon felett szállt el. Még reggel nyolc óra sem volt, de a jellegzetes ötszögletű épület parkolója már így is tele volt autókkal. Néhány hónap múlva valószínűleg sokkal kevesbé lesz zsúfolt.

A sokáig érinthetetlennek tartott védelmi költségvetést ugyanis most drasztikus megszorítások fenyegetik. A veszély ráadásul két irányból is érkezik. Az egyik a sequester néven emlegetett, fűnyíróelven alapuló kormányzati takarékossági program, amely pénteken lép életbe. Ez minden kormányzati szervet érint, de a legnagyobb arányú megszorítás a védelmi minisztériumot sújtja majd.

Obama a hadsereg vs. haditengerészet focimeccsen - Forrás: White House

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a sequesterről a demokraták és a republikánusok állapodtak meg még 2011 nyarán, és a cél elvileg az volt, hogy ez a válogatás nélküli megszorítás soha ne valósuljon meg, hanem csupán kényszerítő erőként hasson a törvényhozókra. Láthatóan elszámították magukat, mert ugyan a demokraták – élükön az elnökkel – hangosan követelik a sequester megállítását, a republikánusok nem akarnak belemenni ebbe.

Ez azért meglepő, mert az eredeti elgondolás az volt, hogy a védelmi kiadásokat évtizedeken át szent tehénként kezelő republikánusok nem fogják engedni, hogy a Pentagonnak ilyen súlyos vágásokat kelljen elszenvednie. Az, hogy most mégis hajlandók elfogadni ezt, jelzi, hogy a republikánusok legfőbb céljává tényleg a szerintük túlságosan nagyra nőtt kormánygépezet visszafogása vált. Még az sem hatja meg őket, hogy a Pentagon szerint a sequester eredményeként mintegy 800 ezer civil alkalmazottat kell majd kényszerszabadságra küldeni, kevesebb képzést tudnak tartani, és a hadihajók egy része is kénytelen lesz a kikötőkben vesztegelni, ahelyett hogy az óceánokat járva őrködne az amerikai érdekek felett.

Mindez arra utal, hogy minden harcias nyilatkozat ellenére a republikánusok is elfogadják azt, hogy az elmúlt évtized háborúi és aktív katonai szerepvállalásai után az Egyesült Államok egy másfajta – és a legtöbb értelmezés szerint visszafogottabb – szerepet fog játszani a világpolitikában.

A legutóbbi választási kampányban Barack Obama egyik kedvenc mondása az volt, hogy itt az ideje annak, hogy „itthon végezzünk egy kis nemzetépítést”, és a líbiai, majd a mali katonai beavatkozásban való korlátozott amerikai részvétel azt mutatta, hogy ezt nagyon is komolyan gondolja. Ez volt az üzenete annak is, hogy azt a Chuck Hagelt jelölte védelmi miniszternek, aki ugyan korábban republikánus színekben volt szenátor, de az aktív amerikai katonai szerepvállalás egyik legkeményebb kritikusa volt az elmúlt években.

Hagel kinevezését kemény ütközetek után kedden végül megszavazta a szenátus, de nem valószínű, hogy tárt karokkal várják a Pentagon parkolójában sorakozó autók gazdái. Ő már évekkel ezelőtt (még mielőtt a sequester valódi fenyegetés lett volna) is arról beszélt, hogy a védelmi költségvetés „fel van fújva”, és most épp az a feladat vár rá, hogy leeressze azt. 

Illendő-e interjút adni a Situation Roomban? Hány napig tart Newt Gingrich kiszállása a kampányból? Hány viccet sütöttek el Romneyról a Fehér Ház-i tudósítók vacsoráján? Ehhez hasonló rettentően fontos kérdések körül forog mostanában az amerikai politika, úgyhogy most én is inkább egy régi adósságot törlesztenék. Már emlegettem korábban David Halberstam The Powers That Be című könyvét, amely a modern (ugyanakkor még internet előtti) amerikai tömegmédia kialakulásáról szól, de most egy kicsit részletesebben is írnék róla.

A könyv szigorúan véve a Washington Post, a Time, a CBS és a Los Angeles Times 50-60-70-es évekbeli történetét meséli el, de valójában a média és a politika viszonyát elemzi, méghozzá lenyűgöző részletgazdagsággal és rendkívül olvasmányosan. Sok tanulság levonható a több mint 700 oldalas írásból, például az, hogy milyen jelentősen átalakította az amerikai politikai erőviszonyokat a televízió megjelenése (az elnöki pozíció megerősödött a többiek rovására), hogy mekkora direkt befolyásuk volt egyes médiamágnásoknak a választások kimenetelére (nagyon nagy), vagy éppen az, hogy a médiacégek tőzsdére vonulása hogyan hatott a hírszerkesztőségek fejlődésére (nem túl jótékonyan).

A Watergate-ügy legtöbb részletét feltáró Carl Bernstein és Bob Woodward - Forrás: http://www.achievement.org/

Ami azonban engem leginkább megfogott ebben a könyvben, az a sajtó és a politika közötti ütközetek leírása volt. Jól ismerjük például a Pentagon-iratok és a Watergate-botrány történetét, amelyek utólag visszanézve nagyon tiszta és egyértelmű helyzeteknek tűntek. A sajtó a birtokába jutott, a kormányzat számára rendkívül kínos, viszont hírértékű információkat nyilvánosságra hozta, dacolva a jogi és üzleti kockázatokkal, valamint a politikai nyomással. Ezeket a történeteket újságírói körökben azóta is emlegetik, legtöbbször az Egyesült Államokat egyfajta bezzegországként beállítva, ahol annyira tökéletes a demokrácia, hogy a sajtó ilyen kivételes diadalokat tudott aratni.

Halberstam könyvéből azonban kiderül, hogy ezek egyáltalán nem voltak annyira tiszta helyzetek. Mindkét esetben a médiacégeken belül - a Pentagon-iratoknál a New York Times és a Washington Post, a Watergate-nél a Post mellett leginkább a CBS - nagyon komoly meccsek folytak azon, hogy a közérdekű információkat visszatartsák-e vagy sem. Mindig akadt egy jogász vagy egy befolyásos üzleti vezető, aki óva intette a szerkesztőket attól, hogy ujjat húzzanak a kormánnyal. Néha még a szerkesztőségeken belül is voltak aggályoskodók, akik vagy nem hittek igazán a történetekben, vagy egyszerűen jobbnak látták elkerülni a nyílt ütközeteket.

A tanulság azonban az, hogy mindig felülkerekedtek azok, akik hajlandók voltak vállalni a kockázatot (ami akár a saját egzisztenciájukat is érinthette volna), akik komolyan vették újságírói hivatásukat, és nem ijedtek meg a nyílt fenyegetésektől és a külső nyomás egyéb formáitól.

A Pentagon-iratoknál például a New York Times rég bejáratott ügyvédi irodája a dokumentumok visszatartása mellett érvelt, de a cég saját jogásza kiállt a közzététel mellett. A Washington Post ügyvédjei (akik áttételesen kötődtek Richard Nixon akkori elnökhöz) szintén fiókban hagyták volna a papírokat, de Benjamin Bradlee főszerkesztő már az ő megszólalásuk előtt nyilvánvalóvá tette, hogy ha nem hozzák le a dokumentumokat, akkor távozik a posztjáról. A CBS-nél a Watergate-ügy kaverolása okozott belső konfliktusokat, a Nixon számára kínos állításokról szóló kétrészes anyag első darabja után személyesen a csatorna főtulajdonosa, Bill Paley próbálta megakadályozni a második sugárzását, de a hírrészleg vezetője nem engedett a nyomásnak.

Lehet persze azt mondani, hogy ezek az emberek azért cselekedtek így, mert megvolt az a luxusuk, hogy bízhattak a demokratikus intézmények megfelelő működésében, de ez csak utólag tűnik ennyire egyértelműnek. Az adott szituációkban a személyes bátorság és a szakmai alázat számított a leginkább. Akit érdekelnek a részletek, olvassa el Halberstam nagyszerű könyvét (magyarul is megjelent Mert övék a hatalom címmel, de az amerikai kiadás pár dollárért beszerezhető netes antikváriumokban).

9/11 annyira összeforrott a New York-i ikertornyok összeomlásával, hogy szinte hajlamosak is vagyunk elfelejteni, a támadók csapást mértek az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmi szimbólumára, a Pentagonra is. Ezt közvetlen közelről élte át Donald Rumsfeld akkori védelmi miniszter is, aki idén megjelent emlékirataiban részletesen le is írta a nap történéseit. Mivel úgyis épp ezt a könyvét forgatom már egy ideje, így most az alábbiakban összefoglalom, hogyan látta szeptember 11-e történetét Rumsfeld, aki ugyan az Egyesült Államok történetének egyik legtöbbet bírált védelmi minisztere volt, de az elmúlt negyven év republikánus adminisztrációiban viselt különböző tisztségei révén kevesen mondhatják el magukról, hogy annyi időt töltöttek a hatalom középpontjában, mint ő.

Forrás: Facebook.com/pages/Donald-Rumsfeld

Rumsfeld soha nem a szerénységéről volt híres, és a könyvét sem hatja át az önkritika vagy önirónia. A szeptember 11-i események elmesélését is saját maga vállonveregetésével vezeti fel. Leírja ugyanis, hogy előző nap adott egy beszédet, amelyben figyelmeztetett, hogy a védelmi minisztérium nem áll készen az ország előtt álló kihívásokra, amelyek szerinte biztosan váratlan forrásokból fognak jönni. ““A legvilágosabb és legfontosabb átalakulás ami zajlik, az az, hogy a bipoláris hidegháborús világból, ahol a veszélyek láthatóak és kiszámíthatóak voltak, eljutunk egy olyan világba, ahol a veszélyek sok különböző forrásból érkeznek, és ezeket nehéz előrejelezni, és sokat közülük ma még lehetetlen is ismerni” - figyelmeztettem. A dátum 2001. szeptember 10-e volt.” - írja Rumsfeld a könyvben, egyben kissé tudálékosan jelezve, hogy ő pont valami olyasmire figyelmeztetett, ami másnap bekövetkezett

A következő reggelen kongresszusi tagokat fogadott a Pentagonban, és a reggeli közepén kapott egy üzenetet a katonai tanácsadójától arról, hogy egy repülő a World Trade Center egyik tornyának ütközött New Yorkban. Rumsfeld azt írja, azt hitte, hogy egy tragikus baleset volt, és nem is tett semmilyen különösebb intézkedést. Elbúcsúzott a kongresszusi küldöttségtől, és a tévét is lenémítva hagyta, és csak néha pillantott a WTC-ről közölt képekre. Épp a szokásos napi hírszerzési tájékoztatót hallgatta, amikor a tévék mutatták a második repülő becsapódását. A kettőt között eltelt tizenhét perc alatt Rumsfeld szerint “a világ egyik korszakból a másikba váltott át”.

Irodájában tartózkodott Rumsfeld akkor is, amikor a Pentagonba is becsapódott egy repülő. Azt írja, hogy egy hatalmas rázkódást érzett, és ugyan a támadás az épületnek egy távoli szárnyát érte, hamarosan az ő irodája is megtelt füsttel. Rumsfeld megjegyzi, hogy a karasztrófa lehetett volna sokkal rosszabb is, a repülő ugyanis egy olyan épületrésznek ütközött, ahol az irodák nagy részét lezárták egy felújítás miatt. A munkálatok során a falakat acéllal erősítették meg, és olyan ablakokat szereltek be, amelyek védelmet nyújtottak a repeszek ellen egy esetleges robbanásnál.

Rumsfeld azt írja, hogy rengeteg téves információ keringett a támadás utáni órákban esetleges újabb eltérített gépekről, és a könyvből kiderül az is, közel álltak ahhoz, hogy a légierő polgári gépeket lőjön le. Az egykori védelmi miniszter idéz egy beszélgetést, amelyet Dick Cheney alelnökkel folytatott, aki azt mondta, az elnök utasításának megfelelően parancsot adott a légierőnek a veszélyesnek tartott gépek lelövésére. A helyzet kaotikusságára jellemző, hogy Cheney azt mondta, ő úgy tudja, hogy több gépet már le is szedtek a vadászpilóták, miközben ilyen nem történt (bár persze összeesküvés-elméletek vannak az ellenkezőjéről). Rumsfeld azt írja, hogy aggódott a pilóták miatt, mert nem volt semmilyen bevett gyakorlat a fegyverként használt polgári gépek katonai kezeléséről. “Utálnék most pilóta lenni odafenn, és nem tudni, pontosan mit is kell csinálnom” - mondta Rumsfeld egyik munkatársának.

Bush elnök eközben egy távoli légibázison tartózkodott, de telefonon többször beszélt védelmi miniszterével. Rumsfeld szerint az egyik beszélgetésben az elnök kijelentette, hogy “az Egyesült Államok le fogja vadászni, és meg fogja büntetni azokat, akik felelősek ezekért a gyáva tettekért”. Rumsfeld megjegyzi, hogy később elmondta az elnöknek, nem tartja helyesnek a gyáva szó használatát, mert szerinte a támadók sok mindennek nevezhetők - például gonosznak, kegyetlennek -, de az ellenség alábecsülése lenne gyávának tartani őket.

A CIA főnöke már a délutáni nemzetbiztonsági tanácsi ülésen közölte, hogy az Oszama bin Laden által vezetett al-Kaida felelős a merényletekért, és megkezdődtek az előkészületek az ellencsapásra is. Rumsfeld ugyanakkor megjegyzi, hogy sok kérdés merült fel ezzel kapcsolatban, miután nagyon kevés konkrét információ állt rendelkezésre az al-Kaidáról, és ezért ő azt tanácsolta az elnöknek, hogy várjon a támadás elrendelésével.

A 9/11-ről szóló fejezetet Rumsfeld egy személyes epizóddal zárja. Este 11 óra körül a Pentagon egyik szóvivője - akinek a könyv szerint nyers és szókimondó stílusa van - megkérdezte Rumsfeldet, hogy felhívta-e már a feleségét. “Annyira lefoglaltak az események, hogy még csak eszembe se jutott, hogy felhívjam” - vallja be a könyvben Rumsfeld, hozzátéve, hogy nyers stílusú munkatársa ezt nem hagyta szó nélkül, és szemétládának nevezte. “Volt benne valami” - jegyzi meg Rumsfeld.