potus & co

A Kentucky állambeli Louisville belvárosában csak lézengenek az emberek, lerobbant és üres üzlethelyiségek sorakoznak egymás mellett, a közeli Ohio folyó felől pedig hideg szél fúj. Elég apokaliptikus a hangulat, és passzol azokhoz a híradásokhoz, amelyek a legújabb költségvetési válságról szólnak.

A helyzet azonban az, hogy Louisville-t (ahol egy újságírói konferencián veszek részt) ugyanez jellemezte tegnap is, és valószínűleg előtte is. Nem tapasztalni tehát semmi drasztikus változást azzal, hogy beköszöntött a legújabb krízis az Egyesült Államokban. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy fellélegezhetnének az amerikaiak.

A demokratáknak és a republikánusoknak február végéig kellett volna megállapodniuk arról, hogy miként kerüljék el a sequesterként emlegetett megszorító csomag életbe lépését, de miután még csak a közelébe sem kerültek egy alkunak, így a vágások elkerülhetetlennek tűnnek. Bár pénteken még volt egy találkozó a Fehér Házban a két párt vezetőinek részvételével, de ezen sem történt áttörés.

A megszorító csomag minden kormányzati szervet érint, és az elnök szerint súlyos fennakadásokat fog okozni az állami szolgáltatásokban, a republikánusok viszont azt mondják, hogy ez erős túlzás. Mivel a vágások nem azonnal történnek meg, így csak idővel derül ki, hogy valójában kinek van igaza, és ez egy érdekes tesztje lesz annak a vitának, amely évek óta zajlik a két oldal között a kormány szerepéről.

Ha valóban ellehetetenül a kormányzati munka, ha a megszorítások valóban súlyos csapást jelentenek a gazdaságnak, akkor az a demokraták érvelését erősíti, akik szerint aktívabb állami szerepre van szükség. Ha azonban nem következik be semmilyen drasztikus változás, akkor a republikánusok fogják majd azt mondani, hogy végig nekik volt igazuk, és egy kisebb, kevesebb pénzből működő kormány is el tudja látni a szükséges feladatokat.

Ez a teszt hasznos lehet a kormányzati filozófiai vita szempontjából, de nem biztos, hogy a legésszerűbb módszert választották erre az amerikai politikusok. A sequester (amely az eredeti elképzelés szerint csak egy mesterséges kényszerítő erőként működött volna, és nem volt tervben az, hogy életbe is lép - erről részletek ebben a bejegyzésben) ugyanis válogatás nélküli megszorításokat tartalmaz, tekintet nélkül arra, hogy az adott kormányzati szerv vagy program mennyire fontos feladatot lát el.

Példa erre, hogy a University of Maryland hallgatójaként reggel én is kaptam egy levelet az egyetem elnökétől, aki leírja, hogy a vágások többek között a szegény, de jól teljesítő diákok állami támogatását is érinteni fogják. Az elnök ugyan hozzáteszi, hogy privát forrásokból biztosítani fogják, hogy ezek a hallgatók a következő egy évben is folytathassák a tanulmányaikat, de a távolabbi jövőről már nem beszél.

Ennél is nagyobb probléma azonban talán az, hogy miközben a kormányzati programok válogatás nélküli megszorítása körül megy a marakodás, addig alig esik szó a költségvetés valódi problémájáról. Az igazi veszély ugyanis abban rejlik, hogy a következő tíz évben jelentős mértékben megnőnek majd a társadalombiztosítási és egészségügyi ellátási költségek.

Nyugdíjba megy szinte a második világháború utáni baby boom generáció egésze, és ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb teher nehezedik majd ezekre az ellátó rendszerekre. Ahogy arra a Wall Street Journal pénteki cikke rámutat, míg tavaly 46 millió amerikai részesült társadalombiztosítási kifizetésben, addig 2023-ra ez a szám 40 százalékkal több lesz. Hasonló emelkedés várható az egészségügyi ellátó rendszert, a Mediacare-t igénybe vevők számában is.

Valamikor talán ennek a problémának a megoldására is sor kerül, bár a most látottak alapján valószínű, hogy addig még jó néhány válságszituációt át kell élniük az amerikaiaknak Louisville-ben és máshol is.

Szerda reggel elrepültem Washingtonból egy konferenciára, és a gép épp a Pentagon felett szállt el. Még reggel nyolc óra sem volt, de a jellegzetes ötszögletű épület parkolója már így is tele volt autókkal. Néhány hónap múlva valószínűleg sokkal kevesbé lesz zsúfolt.

A sokáig érinthetetlennek tartott védelmi költségvetést ugyanis most drasztikus megszorítások fenyegetik. A veszély ráadásul két irányból is érkezik. Az egyik a sequester néven emlegetett, fűnyíróelven alapuló kormányzati takarékossági program, amely pénteken lép életbe. Ez minden kormányzati szervet érint, de a legnagyobb arányú megszorítás a védelmi minisztériumot sújtja majd.

Obama a hadsereg vs. haditengerészet focimeccsen - Forrás: White House

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a sequesterről a demokraták és a republikánusok állapodtak meg még 2011 nyarán, és a cél elvileg az volt, hogy ez a válogatás nélküli megszorítás soha ne valósuljon meg, hanem csupán kényszerítő erőként hasson a törvényhozókra. Láthatóan elszámították magukat, mert ugyan a demokraták – élükön az elnökkel – hangosan követelik a sequester megállítását, a republikánusok nem akarnak belemenni ebbe.

Ez azért meglepő, mert az eredeti elgondolás az volt, hogy a védelmi kiadásokat évtizedeken át szent tehénként kezelő republikánusok nem fogják engedni, hogy a Pentagonnak ilyen súlyos vágásokat kelljen elszenvednie. Az, hogy most mégis hajlandók elfogadni ezt, jelzi, hogy a republikánusok legfőbb céljává tényleg a szerintük túlságosan nagyra nőtt kormánygépezet visszafogása vált. Még az sem hatja meg őket, hogy a Pentagon szerint a sequester eredményeként mintegy 800 ezer civil alkalmazottat kell majd kényszerszabadságra küldeni, kevesebb képzést tudnak tartani, és a hadihajók egy része is kénytelen lesz a kikötőkben vesztegelni, ahelyett hogy az óceánokat járva őrködne az amerikai érdekek felett.

Mindez arra utal, hogy minden harcias nyilatkozat ellenére a republikánusok is elfogadják azt, hogy az elmúlt évtized háborúi és aktív katonai szerepvállalásai után az Egyesült Államok egy másfajta – és a legtöbb értelmezés szerint visszafogottabb – szerepet fog játszani a világpolitikában.

A legutóbbi választási kampányban Barack Obama egyik kedvenc mondása az volt, hogy itt az ideje annak, hogy „itthon végezzünk egy kis nemzetépítést”, és a líbiai, majd a mali katonai beavatkozásban való korlátozott amerikai részvétel azt mutatta, hogy ezt nagyon is komolyan gondolja. Ez volt az üzenete annak is, hogy azt a Chuck Hagelt jelölte védelmi miniszternek, aki ugyan korábban republikánus színekben volt szenátor, de az aktív amerikai katonai szerepvállalás egyik legkeményebb kritikusa volt az elmúlt években.

Hagel kinevezését kemény ütközetek után kedden végül megszavazta a szenátus, de nem valószínű, hogy tárt karokkal várják a Pentagon parkolójában sorakozó autók gazdái. Ő már évekkel ezelőtt (még mielőtt a sequester valódi fenyegetés lett volna) is arról beszélt, hogy a védelmi költségvetés „fel van fújva”, és most épp az a feladat vár rá, hogy leeressze azt. 

Bíztam benne, hogy ezt a bejegyzést nem kell megírnom, de sajnos nem lehetett elkerülni. Nem azért, mert annyira aggódnék az amerikai államháztartás helyzete miatt, hanem azért, mert kevés nyögvenyelősebb téma van annál, hogy milyen mesterséges válsághelyzetekkel szórakoztatják magukat itt Washingtonban a politikusok.

A legújabb krízis lényege az, hogy március elsején életbe lép egy általános kormányzati takarékossági csomag, amely válogatás nélkül érinteni fog minden területet, a védelelmi programoktól kezdve az oktatásig. Az amerikai politikai szlengben sequesternek (elkülönítés) hívják ezt a csomagot, és amikor a két politikai oldal megállapodott róla, akkor saját bevallásuk szerint úgy számoltak, hogy soha nem fog megvalósulni.

A megállapodás még 2011 nyarán történt, amikor a demokraták és a republikánusok az adósságplafon felemeléséről folytattak tárgyalásokat. A vita arról folyt, hogyan állítsák fenntartható pályára a hatalmas adóssággal küszködő amerikai költségvetést, és a republikánusok drasztikus kiadácsökkentést követeltek, a demokraták viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a megoldás részben legalább adóemelés révén történjen.

Mivel nem jutottak dűlőre, abban maradtak, hogy egy mesterséges kényszerhelyzetet teremtenek saját maguk számára. Megegyeztek abban, hogy ha 2012 végéig nem sikerül tető alá hozni egy átfogó megállapodást, akkor egyrészt megemelkedik a jövedelemadó kulcsa, másrészt minden kormányzati programra kiterjedő takarékoskodás lép életbe. Ez volt a sokat emlegetett fiscal cliff, amit részben azzal oldottak meg a tavalyi év utolsó napján, hogy mindkét párt elfogadta a leggazdagabb rétegek jövedelemadójának megemelését, másrészt a takarékossági csomag életbe lépését eltolták két hónappal.

Az alku összehozásában komoly szerepet játszó Fehér Ház állítólag abban bízott, hogy ez a két hónap elegendő lesz egy olyan kétpárti javaslat kidolgozására, amellyel elkerülhető a sequester. Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez hiú remény volt, a két oldal között ugyanis semmilyen érdemi kommunikáció nem zajlik az ügyben. A demokraták előálltak ugyan egy megszorító csomaggal, de mivel az részben új adóbevételekkel számolt, ezért a republikánusok elutasították.

Most már a főszereplők is leginkább az egymásra mutogatással vannak elfoglalva. Barack Obama elnök kedden egy sajtótájékoztatón beszélt arról, hogy a sequester életbe lépése a republikánusokon múlik, mire ők azzal lőttek vissza, hogy ugyan ők sem örülnek a válogatás nélküli vágásoknak (különösen nem a védelmi területen), de szerintük az egész sequester Obama szüleménye volt. (Ezt a Fehér Ház vitatja, és valóban nem nehéz olyan korábbi nyilatkozatokat találni, amelyekben vezető republikánusok is kiálltak mellette.)

Bár Obama kedden tűzoltók kíséretében beszélt arról, hogy a megszorítások zavaró fennakadásokat okozhatnak az állam működésében, független elemzések szerint legfeljebb hosszabb távon várhatók súlyos következmények. Valószínűleg épp ez az oka annak, hogy nem is kíséri igazán nagy csatazaj a sequestert, ráadásul mindkét oldal tisztában van azzal, hogy hamarosan úgyis vár rájuk egy olyan küzdelem, amelynek sokkal drámaibb tétje van.

Március végén ugyanis hatályát veszti a kormányzati szervek finanszírozását biztosító jogszabály, és ha nem hosszabbítják meg, akkor gyakorlatilag egyik napról a másikra leáll az Egyesült Államok kormánya. Ez talán egymásnak feszíti majd a sequester életbe lépését ölbe tett kézzel figyelő politikusokat.