Az amerikai közélethez való viszonyom valahogy úgy alakult, mint a kínai kajához. Egészen addig rajongtam érte, amíg nem láttam közelről, hogy hogyan készül*.

Az elmúlt tizenöt évben többször is megfordultam az Egyesült Államokban hosszabb-rövidebb időre, és a távolból is szoros figyelemmel követtem az ottani történéseket. Most így visszatekintve már nem is tudom pontosan rekonstruálni, hogyan alakult ki ez az érdeklődés. De valahogy talán úgy, hogy kezdő újságíróként szakmai kíváncsiságból elkezdtem egyre több időt tölteni amerikai újságok és könyvek olvasásával, és lenyűgözött az, ahogy bemutatták a politikát.

Azok az írások nem szárazon prezentált kormánydöntésekről és felületesen megrajzolt karakterek átlátszó manipulációs trükkjeiről szóltak, hanem hús-vér emberek hatalmi játszmáiról. A jobban sikerült cikkek olyanok voltak - legalábbis a történetüket tekintve -, mint egy keményebb Shakespeare-dráma.

„Ha egy elnök hivatalban van, akkor mindig nyomozni fog utána valaki"

Ezek az írások nem az események értékelésének, hanem a megértésének a szándékával készültek, és ez nagyon tetszett nekem. Ahogy az is, hogy az általam ismert tévés és rádiós műsorok is érthetően, civilizált hangon (bár néha túl harsányan) és sokszor szórakoztatóan foglalkoztak azzal, mi és miért történik a politikában.

Összességében így egy olyan kép alakult ki bennem az amerikai közéletről - és úgy általában az Egyesült Államokról -, hogy alapjában véve rendben vannak ott a dolgok. Úgy tűnt, hogy felnőtt emberek vitatkozgatnak egymással, akik akkor is megadják a tiszteletet a másiknak, ha épp nem értenek vele egyet. Az is látszott, hogy ugyan ott is sok tisztességtelenség történik, de a vétkesek legalább rendszerint elnyerik a méltó büntetésüket.

Tavaly augusztusban aztán kiköltöztem hosszabb időre az Egyesült Államokba, és hamar kiderült, hogy a valós kép ennél sokkal árnyaltabb.

A politikusok között rengeteg ostoba és/vagy gátlástalan ember van. A médiaelit tele van öntelt pojácákkal. Az átlagemberek sokszor a legmélyebb megvetéssel beszélnek a nekik nem tetsző politikai nézeteket valló honfitársaikról. Közben az ország rendkívül súlyos problémákkal - hogy csak egyet említsünk: az amerikai álmot veszélybe sodró társadalmi egyenlőtlenségek - küszködik.

Ezekre mind számos példát láttam az elmúlt 15 hónapban. Amikor a vége felé kérdezgettek amerikai ismerőseim arról, hogy mit gondolok az országukról, akkor általában valami olyasmit válaszoltam, hogy ez egy nagy ország, ahol van hely a sok hülyeségnek és igazságtalanságnak is.

Egyikük sem sértődött meg, vagy legalábbis nem mutatta. Igaz, legtöbbször hozzátettem: megtanultam azt is, hogy mi az, ami jól működik náluk. Ehhez el szoktam mesélni nekik egy rövid történetet.

Öntudatos állampolgárok is őrködnek a politika felett - Forrás: AFP

Márciusban meghívást kaptam egy washingtoni intézet fórumára, ahol az volt a téma, hogy vajon milyen szerepet játszanak a nyomozó újságírók a vállalati visszaélések feltárásában. Az előadások elhangzása után a közönségből érkező egyik hozzászólás megkérdőjelezte, hogy vajon mennyire tekinthetők pozitív példának a nyugati országok, amikor náluk is sok a korrupciós botrány.

A színpadon mellettem ülő egyik férfi nagyon frappáns választ adott, ami azóta is sokszor eszembe jut. Nem próbálta azt bizonygatni, hogy ezek az országok – élükön Amerikával – tisztességesebbek lennének, mint a kevésbé fejlett államok. Szerinte van azonban egy dolog, amely megkülönbözteti őket másoktól.

„Az Egyesült Államok egyik nagy erőssége, hogy szinte minden nap van valamilyen nyomozás” -  mondta John D. Sullivan, a Center for International Private Enterprise igazgatója. „Ha egy elnök hivatalban van, akkor mindig nyomozni fog utána valaki.”

És ez igaz. Az Egyesült Államokban senki nem csinálhat semmit úgy, hogy ne állna valaki más a háta mögött azt figyelve, hogy vajon nem követ-e el valamilyen disznóságot. Rengeteg fék és ellensúly van beépítve magába a kormányzati rendszerbe, a médiáról és az öntudatos (és sokszor persze egyúttal hírnévre is vágyó) állampolgárokról nem is beszélve.

Ez semmiféle garanciát nem biztosít az ostobaság, gátlástalanság vagy igazságtalanság ellen. Csak azt jelenti, hogy ha valaki visszaél a hatalmával, akkor arra előbb-utóbb fény fog derülni, mert valaki fel fog tenni néhány kényes kérdést.

Nagy eredmény azonban ez is. Én legalábbis irigylem tőlük, most, hogy nemcsak a kinti tartózkodásom ért véget, de ez a közel három évvel ezelőtt indított blog is. Köszönöm a figyelmet!

* A kínai kajás hasonlat csak egy olcsó újságírói fogás volt a részemről. Valójában továbbra is nagy rajongója és tisztelője vagyok a kínai konyhának.