Az Egyesült Államokban a választások környékén gyakran hallani azt a kifejezést, hogy “democracy in action”, ami nagyjából valami olyasmit jelent, hogy “demokrácia élőben”. A kedden elkezdődött demokrata konvenciót nézve jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez ezekre a rendezvényekre. A kampányról szóló híreket olvasva sokszor találkozni azzal, hogy az egyes pártoknak mennyire fontosak a különböző társadalmi csoportok, de ez legtöbbször megmarad a számok vagy a száraz elemzések szintjén.
A konvenciókon ugyanakkor sorra mennek fel a színpadra olyan emberek, akik aztán ezekhez a csoportokhoz próbálnak eljuttatni gondosan megformált üzeneteket. Most a demokrata gyűlésen például jött egy politikus, aki a bemutatkozásnál kihangsúlyozta, hogy homoszexuális, majd elkezdett arról beszélni, hogy mi mindent tett Barack Obama a melegjogok erősítéséért. Volt aztán egy zsidó származású szónok, aki azt bizonygatta, hogy az elnök minden ellenkező állítás dacára nagyon is hűséges és szoros szövetségese Izraelnek. Színpadra lépett egy színész (az egyebek mellett a How I Met Your Motherben is szereplő Kal Penn), aki - miután elsütött egy elég béna poént - arról szónokolt, hogy milyen keményen dolgozott Obama a fiatalokért. De szólt a küldöttekhez Lily Ledbetter is, aki azzal vált ismertté, hogy pert indított egykori munkahelye ellen, miután megtudta, hogy nőként kevesebbet keresett, mint az azonos szinten lévő férfiak.
Julian Castro, a vezérszónok
Ezek a szónokok olyan társadalmi csoportokhoz - melegek, zsidók, dolgozó nők, fiatalok - szóltak, amelyek megnyerése rendkívül fontos a demokraták számára a kampányban. Négy éve többek között ezekre a szavazókra (és még sok mindenki másra, például a kisebbségekre) építkezve tudott győzni Obama. Ugyanebből a szempontból fontos a jellemzően a konvenciók kezdetén felszólaló vezérszónok személye, a demokraták ugyanis ezúttal egy országosan kevéssé ismert és nem túl befolyásos politikust választottak: Julian Castrót, a texasi San Antonio mindössze 37 éves polgármesterét. Az ő feladata nyilván az volt, hogy szóljon az egyre növekvő létszámú latin szavazókhoz, akik négy éve felsorakoztak Obama mögött.
Castro ugyan keveset beszélt a kifejezetten a latin választók számára fontos témákról (ez leginkább a bevándorlás), de elejtett egy-egy spanyol mondatot, és sokat emlegette nagymamáját, aki Mexikóból vándorolt át az Egyesült Államokba. Elmesélte, hogy a nagymama még csak a negyedik osztályig jutott az oktatásban, de aztán az anyjuk főiskolára járt, ő maga pedig ikertestvérével együtt már az ország legjobb egyetemein (Stanford és Harvard) tanult. “A családom története nem különleges, hanem Amerika az, amely ezt lehetővé tette” - mondta Castro, majd a beszéde nagy része arról szólt, hogy megpróbálta minél kontrasztosabban bemutatni, hogy szerinte mit képvisel Barack Obama és republikánus kihívója, Mitt Romney.
A múlt heti republikánus konvención például sok szó esett arról, hogy az ország akkor lehet sikeres, ha minél több szabadságot kapnak az egyéni kezdeményezések, mire Castro lényegében erre reagálva azt mondta, hogy ugyan ők Texasban nagyon is hisznek az egyes emberekben, de “tudjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk egyedül megoldani”. Ilyen szerinte az, hogy az oktatásba be kell fektetni, különben nem lesz sikeres a jövő. “Nem lehetsz üzletbarát, ha nem vagy oktatáspárti. A diákhitel nem jótékonyság, hanem befektetés” – fogalmazott Castro, aki szerint az amerikaiak most válaszút előtt állnak, és dönteniük kell, hogy olyan országban akarnak élni, ahol a “középosztály többet fizet azért, hogy a milliomosok kevesebbet fizethessenek (mármint adót – potus) vagy pedig olyanban, ahol mindenki tisztességes arányban befizeti a maga részét”.
Castro felsorolta azokat az intézkedéseket is, amelyeket Obama legfőbb eredményeinek tart, és ezeket valószínűleg még sokat hallhatjuk majd a konvención, illetve később a kampányban: a csődveszélybe került nagy autógyárak megmentése, az egészségbiztosítás kiterjesztése, az USA-ba gyerekként érkezett illegális bevándorlók deportálásának felfüggesztése vagy éppen a hadseregben szolgáló meleg katonák egyenjogúságának megteremtése.
Castro után következett az elnök felesége, Michelle Obama, akinek beszédét egy hosszú és érzelmes mondatoktól sem mentes videó vezette fel. A konvenciókon az elnökjelölt feleségének a szereplése általában azt a célt szolgálja, hogy megmutassák a választóknak a politikus úgymond emberi arcát. Ez különösen fontos volt múlt héten a republikánusoknál, Mitt Romneyt ugyanis a felmérések szerint a túlnyomó többség nem igazán kedveli, és gyakran viccelődés tárgya is, hogy mennyire mereven és gépiesen viselkedik.
Szenvedélyesen szónokolt Michelle Obama
Barack Obama esete ugyanakkor annyiban más, hogy őt – és persze családját, beleértve a Bo nevű kutyát is – már jól ismerik az amerikaiak, és a kutatások szerint kedvelik is. Michelle Obama ugyan ettől függetlenül a beszédébe sok személyes elemet szőtt (például megtudhattuk, hogy a fiatal Obamának lyukasra rozsdásodott az autója, és az egyetlen normális cipője fél számmal kisebb volt a kelleténél), a legfőbb cél érezhetően megintcsak az volt, hogy bemutassa, milyen különböző világot képvisel férje és riválisa. Bár Romney nevét nem ejtette ki, nyilvánvalóan az üzletemberi múltjára büszke republikánus politikusnak szólt az a megjegyzés, hogy “Barack számára a siker nem az, hogy mennyi pénzt keresel”, hanem az, hogy mennyire tud segíteni az embereknek.
A férje elhivatottságáról, elszántságáról hosszan beszélő first lady mesélt arról is, milyen komoly áldozatokkal járt az, hogy ő és a testvére egyetemre járhasson. Ezzel ismét csak arra a demokrata üzenetre erősített rá, hogy az államnak igenis komoly szerepet kell vállalnia az oktatásban, mert különben csak a tehetősebb családok engedhetik majd meg maguknak, hogy a gyerekeik jó iskolákba járhassanak. Ezzel szerinte veszélybe kerülne az amerikai álom, amelyet a szintén nem túl gazdag családból érkező “Barack is ismer, mert ő megélte”. A beszéd végén Michelle Obama olyan szenvedélyes hangra váltott, hogy szinte már a könnyeivel küszködött, és egy szerelmi vallomást is küldött a konvenciót egyelőre otthon, a Fehér Házban követő férjének: “Jobban szeretem őt most, mint négy éve. Mert nem felejtette el, honnan indult.”
Utolsó kommentek