2008 szeptember közepe van, Timothy Geithner, a szövetségi jegybank New York-i egységének vezetője a reggeli órákban kocog Manhattanben, majd a Wall Street-i metrómegállónál abbahagyja a futást, és nézi a föld alól feljövő embereket. Előveszi a telefonját, és megcsörgeti Hank Paulson pénzügyminisztert, és elmeséli neki, amit lát. Ott áll az utcán, az emberek nyugodtan sétálgatnak, mennek a dolgukra, anélkül, hogy tudnák, hogy az egész gazdasági rendszerük épp összeomlóban van.

Ez egy jelenet a Too Big To Fail című filmből (fent a trailere), amelyet az HBO készített Andrew Ross Sorkin azonos című és nem mellesleg elképesztően jó könyvéből. Sorkin azt mutatja be közel hatszáz oldalon, milyen drámai történések zajlottak a Wall Street-i és washingtoni tárgyalókban a fejlett világot megroggyantó pénzügyi válság három évvel ezelőtti elmélyülésének idején. Alapos és színes portrét rajzol az összes fontosabb szereplőről, és a velük folytatott rengeteg interjúnak köszönhetően úgy számol be minden egyes lényegesebb tárgyalásról, hogy olvasóként úgy érezhetjük, mintha mi is ott lettünk volna a termekben.

Arra most már nem emlékszem pontosan, hogy ez a Geithner-féle futás benne van-e könyvben is, de a film bennem is előhozott erre a jelenetre rímelő emlékeket. 2008 őszén egy ösztöndíjon voltam az Egyesült Államokban, és miután minden újság és tévéműsor a pénzügyi válsággal volt tele - meg persze az elnökválasztási kampánnyal, de a kettő a végén már összeforrt -, nem kellett nagyon érteni a gazdasághoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, itt valami nagyon nagy baj van. Közben ugyanakkor az amerikai nagyvárosokban járva - köztük New York pénzügyi negyedében - semmi jelét nem lehetett tapasztalni annak, hogy egy soha nem látott katasztrófa árnyékában élik az amerikaiak az életüket. Tele voltak az éttermek, az emberek divatos telefonokkal sétálgattak az utcán, és drága laptopok felett iszogatták a lattéjukat a sarki kávézókban.

Így először kicsit furcsán is hangzott, amikor a néhány nappal korábban csődbe ment Lehman Brothers egyik vezető közgazdásza, Ethan Harris egy beszélgetésen - amelyen az ösztöndíjprogram részeként vettem részt - megjegyezte, hogy “az utóbbi néhány hét olyan volt számomra, mint 2001. szeptember 11-én.” Bár tudtam, hogy New York-iként nyilván komolyabb összehasonlítás alapja volt, mint nekem, első hallásra mégis túlzásnak tűnt a párhuzam. Azóta persze tudjuk, hogy a Lehman összedőlésének - és mindannak, ami mögötte volt - legalább akkora hatása volt a világ menetére, mint a tíz évvel ezelőtti merényleteknek.

A Too Big To Fail egyik nagy erénye az, hogy nagyon jól bemutatja, milyen hatalmas szerepet játszottak ennek a válságnak a kialakulásában a személyes motivációk, az egyéni ambíciók. Ha valakinek volt olyan illúziója, hogy az intelligens emberek - és ne feledjük, hogy a pénzügyi szektorban az legjobb egyetemekről kikerült emberek állnak a csúcspozíciókban - tömegével dolgozó szervezetekben szükségszerűen nemcsak rövid távon, hanem hosszú távon is ésszerű döntések születnek, akkor annak csalódnia kellett. Sorkin regényszerű könyvében leírja, mennyit számítottak a később végzetesnek bizonyuló döntésekben a bónuszok, a magánrepülőgépek és drága ingatlanok iránti vágy.

Ethan Harris rövid és tömör válasza is az volt a válsághelyzet okait firtató kérdéseinkre, hogy “a befektetők tényleg túlságosan mohók lettek”, és ugyan sokan voltak, akiknek kifejezetten az volt a dolguk, hogy figyelmeztessenek a kockázatokra, rájuk vagy nem figyeltek, vagy ők maguk sem végezték megfelelően a dolgukat. "Nehéz nemet mondani, amikor jól mennek a dolgok" - mondta Harris.

Van egy jelenet a Too Big To Fail filmverziójában, amikor Hank Paulson (a mindig kiváló William Hurt játsza) szájából hangzik el egy hasonló magyarázat. A végletekig kifáradt miniszter a stábjával ül az irodájában, és a sajtótájákoztatóra készülő szóvivő kedvéért kissé didaktikus módon - hogy a nézők is megértsék - végigveszik azt, hogy miként is jutott el az amerikai pénzügyi rendszer az összeomláshoz, kezdve az fűnek-fának megítélt jelzáloghitelektől a Bear Sterns és a Lehman csődjén át az AIG kényszerű megmentéséig. “És mit fogok mondani akkor, amikor megkérdezik tőlem, hogy miért nem volt ez az egész szabályozva?” - teszi fel a laikusnak tűnő, de teljesen jogos kérdést a szóvivő, mire Paulson egyszerűen annyit válaszol: “Mert senki sem akarta. Túl sok pénzt kerestünk.”

Jó film a Too Big To Fail, a könyv ugyan persze még jobb, de ez már csak így szokott lenni.