“Washington egy érdekes képződmény” - magyarázta nekem egy diplomata néhány héttel a a nyári érkezésem után. Szerinte a város lényegét az adja, hogy szorosan egymáshoz fonódik a politika, a média és a think tankeknek hívott kutatóintézetek világa. A különböző területeken mozgó emberek fizikailag is keverednek egymással a partikon, fórumokon és vacsorákon, és a köztük zajló, soha meg nem álló diskurzus mozgatja valamilyen irányba ezt az egész világra befolyással lévő hatalmi központot.

Ebben a masszában a kívülálló számára a legérdekesebb szereplők talán a think tankek, kevés hely van ugyanis a világon, ahol olyan komoly szerepet játszanának, mint itt. Kutatnak, jelentéseket készítenek, fórumokat tartanak, és ugyan mindez tűnhet teljesen felesleges időtöltésnek is, a valóság az, hogy ha áttételesen is, de komoly hatással vannak a tényleges politikai döntésekre, arról pedig nem is beszélve, hogy a kormányzati vezetők is sokszor ezekről a helyekről toborozzák maguknak a munkatársakat.

Ezek a think tankek általában besorolhatóak a különböző politikai irányzatokhoz, és a konzervatív körökben az egyik legkomolyabb intézmény a Heritage Foundation (magyarul: Örökség Alapítvány). Én kétszer jártam a város szívében, a Union Station vasúti pályaudvartól nem messze található impozáns székházukban: egyszer még a 2008-as kampány idején egy választási szabályokról szóló rendezvényen, másodszor pedig októberben, amikor az amerikai alkotmány nemzetközi hatásairól tartottak fórumot (Stumpf István magyar alkotmánybíró részvételével). Ez egy konzervatív intézet, így mindkét alkalommal elhangzottak csipkelődő megjegyzések a liberálisokról (ahogy ez fordított előjellel megtörténik a liberális intézeteknél is), de szervezet tevékenysége sokkal több annál, mint hogy szapulják a másik oldal, illetve hogy kiszolgálják a hozzájuk közel álló politikai szereplőket. A cél ugyanis inkább az, hogy befolyásolják és a szerintük helyes irányba tereljék a pártot, ami a Heritage esetében a republikánusokat jelenti.

A harcból nem száll ki Jim DeMint - Forrás: Heritage Foundation

Mostantól különösen érdemes lesz figyelni az alapítvány tevékenységét, a hét egyik nagy belpolitikai híre ugyanis az volt, hogy távozik a szenátusból az egyik meghatározó republikánus politikus, Jim DeMint, és átveszi a Heritage irányítását. DeMint a republikánus párt konzervatív szárnyához tartozik, közel áll a tea party mozgalomhoz, és az elmúlt néhány évben sokat tett azért, hogy a párton belül erősödjön ez az irányzat. Az ő támogatásával került be a törvényhozásba például a konzervatívok egyik nagy reménysége, Marco Rubio és a tea partyban szintén meghatározó szerepet játszó Rand Paul is. Mindkét esetben közös volt az, hogy a republikánus elit eredetileg más jelöltet támogatott, DeMint azonban kiállt az új arcok mellett.

Voltak azonban sokkal kevésbé sikeres pártfogoltjai is. Az ő támogatásával lett például szenátorjelölt 2010-ben az a Christine O’Donnell, aki nem éppen mély intelligenciáról árulkodó nyilatkozataival és állítólagos boszorkány múltjával ugyan országos ismertséget vívott ki, de a választáson elbukott. Az idei törvényhozási választáson pedig a támogatottjai közé tartozott Richard Mourdock indianai szenátorjelölt, aki egy biztosnak tűnő győzelmet bukott el azzal, hogy előadta a sokak által felháborodással fogadott elméletét a nemi erőszakról (azt mondta, azért nem szabad ebben az esetben sem engedni az abortuszt, mert a nemi erőszak során történő fogamzás is isten akaratának számít).

Nem teljesen egyértelmű tehát, hogy DeMint mennyire sikeresen segítette a saját pártját. A konzervatív keményvonalasok számára hősnek számít, a mérsékeltebbek viszont azon ironizálnak, hogy neki köszönhető az, hogy az elmúlt két választáson nem sikerült elvenni a demokratáktól a szenátus irányítását. Ő maga a bejelentéskor közölte, hogy a szenátusból ugyan kiszáll, de a harcból nem, és most úgy érzi, hogy többet tud tenni a konzervatív mozgalomért a politikán kívülről. Ez egyben kritikaként is felfogható a republikánus párttal szemben, amelyben a novemberi elnökválasztási vereség után felerősödtek a mérsékelt, a demokratákkal való együttműködéstől el nem zárkozó politizáláshoz való visszatérést követelő hangok.

Sokatmondó volt például az, hogy amikor John Boehner képviselőházi elnök közölte, hogy a Fehér Házzal folytatott költségvetési tárgyalásokon hajlandó belemenni az adókon keresztül történő bevételnövelésbe, akkor DeMint szinte azonnal jelezte, hogy nem ért ezzel egyet. Ennek a nyilatkozatnak önmagában nagy hírértéke volt, és a távozása után ugyan talán nem fog minden egyes megszólalása ilyen nagy jelentőséggel bírni, de cserébe ott lesz mögötte ennek a furcsa washingtoni hatalmi képződménynek az egyik legbefolyásosabb intézménye.