potus & co

A világ legerősebb politikai csapata állt össze. Ott van az elnök és az egész apparátusa. Ott van egy korábbi elnök és több korábbi elnökjelölt. Ott van néhány egykori külügyminiszter, és felsorakozott hozzájuk több tekintélyes korábbi katonatiszt. Az erejüket csak növeli, hogy nem a szokásos törésvonalak mentén szövetkeztek egymással. Ott vannak közöttük a két párt vezetői is.

Bármennyire is félelmetesnek tűnnek azonban így együtt, nagyon úgy néz ki, hogy vesztésre állnak. Le fogja őket gyűrni a tömeg ereje.

A szíriai helyzetről van szó. Barack Obama és szövetségesei egyre erőteljesebb kampányt folytatnak azért, hogy meggyőzzék a kongresszust a Szíria elleni büntető csapásra, de a jelenlegi állás szerint nem valószínű, hogy sikerrel fognak járni. A szenátusban ugyan várhatóan megkapják a támogatást, a képviselőházban azonban valószínűleg elutasítás vár rájuk.

A Washington Post elemzése szerint a 435 fős testület 238 tagja nemmel fog szavazni vagy az elutasítás felé hajlik, miközben csak 26 támogatja nyíltan az akciót. A döntéshez egyszerű többségre, vagyis 218 szavazatra van szükség.

A két oldalt nem a szokásos ideológiai nézetkülönbségek választják el. Helyette inkább egy olyan kép rajzolódik ki, hogy van az elmúlt évtizedek politikáját meghatározó elit, akik hosszú távú geopolitikai érdekekre hivatkozva támogatják a katonai csapást, és vannak az országos politikába talán csak néhány évvel ezelőtt bekapcsolódott emberek, akik a háborúskodásba belefáradt választók véleményét követve nemet mondanak.

“Nem lehetünk a világ rendőrei, de nem lehetünk a világ utolsó mentsvára sem” - nyilatkozta az akciót támogató Henry Kissinger egykori külügyminiszter. “Ha a kongresszus elutasítja az elnök kérését, annak súlyos következményei lesznek nemcsak a Közel-Keleten, de az egész világon” - írta David Petraeus korábbi tábornok és CIA-főnök. “Arra ösztönzöm a kongresszust, demokratákat és republikánusokat egyaránt, hogy hagyják jóvá az elnök kérését az erő alkalmazására Szíriával szemben” - közölte Robert Gates, aki védelmi miniszter volt előbb George W. Bush, majd Barack Obama adminisztrációjában.

Ez az elit hangja, és ugyan vannak a befolyásos figurák között is tiltakozók - például a szintén komoly katonai tekintéllyel rendelkező Colin Powell -, de ha a hatalomhoz közeli körökhöz tartozókat nézzük, akkor a többségük támogatja az elnök kezdeményezését. A felmérések ugyanakkor azt mutatják, hogy minél jobban erősködnek ők, annál jobban tiltakoznak a választók.

Egy múlt heti közvélemény-kutatás is azt mutatta már, hogy az amerikaiak 59 százaléka elutasítja a Szíria elleni csapást. Egy friss felmérés szerint most 64 százalék gondolja így.

Update 3:45-kor: Úgy néz ki, Obamát megmentik az oroszok, akik lecsaptak arra az amerikai javaslatra, hogy ha Szíria feladja a vegyi fegyvereit, akkor megúszhatja a támadást. Szíria jelezte, hogy megfontolja az orosz közvetítéssel tett ajánlatot, és ezt a fejleményt üdvözölték Washingtonban is. Ettől függetlenül a Fehér Ház és szövetségesei azt akarják, hogy legyen szavazás az akcióról a kongresszusban.

Még egy év sem telt el a legutóbbi elnökválasztás óta, és több mint három évet kell várni a következőre, de ettől függetlenül már javában megy a helyezkedés. Míg a demokrata oldalon még várhatóan sokáig a vajon indul-e Hillary kérdés körül forog majd minden, a republikánusoknál már az első konkrét jelei is megvannak a készülődésnek.

A New York Times cikke szerint legalábbis Chris Christie New Jersey-i kormányzó nem is annyira leplezetlenül beindította az alapozást 2016-ra. Sokat utazik az államon kívül, országos adománygyűjtő hálózatot épít, és aktívan udvarol a spanyol nyelvű szavazóknak. Bár hivatalosan mindez a novemberi kormányzóválasztásra való készülődés része, de sokatmondó, hogy a csapatába több olyan embert is felvett, akiknek van tapasztalatuk elnökválasztási kampányokban.

Chris Christie készülődik - Forrás: AFP

Nem mintha ez olyan nagyon meglepő lenne. Christie az egyik legkarizmatikusabb republikánus politikus, és nemcsak szókimondó stílusa, hanem szokatlan külseje (nincs még egy ennyire túlsúlyos szereplője az amerikai politikának) miatt is országos ismertségnek örvend. Már az előző választáson is sokat szerepelt a neve a lehetséges indulók között, és mint Dan Balz Collision 2012 című könyvéből kiderül, kifejezetten befolyásos emberek igyekeztek rábírni az indulásra.

A tavalyi elnökválasztásról szóló, néhány héttel ezelőtt megjelent könyvben szerepel egy jelenet, amelyben Christie ezekkel a támogatókkal találkozik. A kormányzót egy vagyonos New York-i üzletember (Ken Langone, a Home Depot nevű áruházlánc egyik alapítója) meghívta egy reggelire 2011 júliusában. Christie egy viszonylag szűkkörű összejövetelre számított, és meglepődve látta, amikor a teremben több tucatnyi ember fogadta. Egytől egyig befolyásos figurák voltak, és telefonon bejelentkezett John Mack, a Morgan Stanley nevű bank korábbi vezetője, valamint David Koch, a konzervatív ügyek támogatójaként (a fivérével együtt) ismert milliárdos.

A csoport nevében nem más szólalt fel, mint Henry Kissinger, a legendás diplomata. A hajlott korú egykori külügyminiszter felállt a székéből, és a botjára támaszkodva kisétált a hallgatóság elé, majd annyit mondott Christie-nek: “Ismertem x számú elnököt. Ahhoz, hogy valakiből sikeres elnök legyen, két dologra van szüksége: bátorságra és jellemre. Te mindkettővel rendelkezel és az országnak szüksége van rád.” Kissinger ez után visszament a helyére, a többiek pedig megtapsolták.

Ez a történet már önmagában érdekes, de még inkább azzá teszi az, hogy ezt maga Christie mesélte el Balznak. Bár természetesen az amerikai politikusokra is igaz, hogy szeretnek fürdeni a dicsőségben, de általában az önfényező történeteket igyekeznek másokkal elmeséltetni. Christie-nek láthatóan nincsenek ilyen gátlásai, és talán ez lehet az egyik gyengesége, ha tényleg elindul a 2016-os választáson, bár persze előadhatja azt, hogy ez is része a híres és kíméletlen őszinteségének.

Vannak ráadásul egyéb akadályok, amelyeket le kell győznie. Sok konzervatív republikánus máig nem bocsátotta meg neki azt, hogy a tavalyi elnökválasztás előtti napokban nyilvánosan magasztalta Barack Obamát a Sandy hurrikán utáni helyreállítási munkához nyújtott segítségéért. Azzal sem szerez feltétlenül jó pontokat, hogy előszeretettel bonyolódik hangos nyilatkozatháborúkba saját párttársaival. És persze ott van ezeken túl az az örök probléma, - erre már számos példát láthattunk arra a korábbi elnökválasztási kampányokban -, hogy ha valaki túl hamar megy ki a csatatérre, akkor könnyű célponttá válik a többiek számára.

Furcsa hely a Richard Nixon Elnöki Könyvtár és Múzeum. A kaliforniai Yorba Lindában található létesítmény annak az elnöknek állít emléket, akinek neve összeforrt a Watergate-botránnyal, de erről alig van szó az egymás mellett sorakozó kiállításokon. Helyette Nixon történelmi jelentőségű döntéseit - ilyenek valóban voltak, a legismertebb talán a Kína felé való nyitás volt - hangsúlyozzák. Van persze utalás elnökségének dicstelen végére is: a szép zöld udvaron áll az a helikopter, amellyel a Watergate-ügybe belebukott Nixon elhagyta a Fehér Házat 1974. augusztus 9-én.

Az elhíresült helikopter a Nixon-könyvtár udvarán - Forrás: saját fotó

Nixon bukását végső soron azok a felvételek hozták el, amelyek az ő kérésére titokban készültek a Fehér Ház különböző helyiségeiben folytatott beszélgetésekről. A Watergate-botrány dagadása közben derült fény a felvételek létezésére, és Nixon ugyan sokáig küzdött ezek nyilvánosságra hozatala ellen, végül kénytelen volt engedni a felszólításoknak. Az egyik szalag bizonyította, hogy már a kezdetektől fogva tudott a botrány eltussolására vonatkozó tervekről, és ez megpecsételte a sorsát. (Az egész ügyről van egy jó kis összefoglaló itt.)

Néhány nappal ezelőtt a könyvtár újabb felvételeket tett közzé a honlapján, és ezek sem túl hízelgőek Nixonra nézve. A szalagok megerősítik, hogy az elnöknek durva előítéletei voltak különböző népcsoportokról, és ezeknek gyakran hangot is adott. "A zsidók nagyon agresszívek, durvák és visszataszító személyiségük van" - mondta például egy alkalommal, máskor pedig arról értekezett, hogy szerinte legfeljebb 500 éven belül fognak felzárkózni és az amerikai társadalom hasznos tagjaivá válni a feketék. Az írekkel kapcsolatban egy kicsit megengedőbb, őket csak azért nem szerette, mert szerinte ha berúgnak, akkor nagyon aljassá változnak.

Nixon az Ovális Irodában - Forrás: nixon.archives.gov

Önmagában nem újdonság, hogy Nixon előítéletes volt, már korábban is lehetett tudni, hogy gyakran tett antiszemita megjegyzéseket. Robert Dallek a Nixon and Kissinger - Partners in Power című könyvében ír arról, hogy a Kaliforniából érkező egykori elnök úgy tekintett a zsidókra, mint az ősellenség demokraták észak-keleti liberális bázisának magjára. Emellett osztotta azt az alsó-középosztályban elterjedt nézetet is, hogy az amerikai zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a saját országukhoz. Néha egyszerűen csa úgy hívta őket, hogy "zsidó árulók". A most közzétett felvételekből is kiderült, hogy azért is vonakodott amnesztiát adni a vietnami háborús besorozás elől Kanadába menekült fiataloknak, mert sok volt közöttük a zsidó.

Közben ugyanakkor Nixon legközelebbi bizalmasai között is voltak zsidók. A legismertebb közülük Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, aki előtt Nixon előszeretettel tett antiszemita megjegyzéseket. Dallek könyve szerint előfordult, hogy amikor Kissinger véleményt mondott a közel-keleti helyzetről, akkor az elnök csipkelődve visszaszólt: "Most akkor kaphatunk egy amerikai nézőpontot is?" Kissinger ugyan Nixon jelenlétében lenyelte ezeket a megjegyzéseket, de a háta mögött gyakran űzött gúnyt főnökéből.

Kissinger 2008-ban a republikánusok elnökjelölő konvencióján - Forrás: saját fotó

Többek között ez az ellentmondásos viszony is teszi annyira izgalmassá a Nixon-elnökséget, a közelmúlt amerikai történelmének talán legérdekesebb időszakát. Ha valakit érdekelnek a részletek, érdemes elolvasni Dallek könyve mellett a Watergate-ügyet is feltáró Bob Woodward és Carl Bernstein zseniális, The Final Days című könyvét, amely Nixon utolsó elnöki hónapjainak színfalak mögötti történését meséli el, illetve Walter Isaacson nagyszerű Kissinger-monográfiáját.