potus & co

Az amerikai politika tele van sztárokkal. A demokratáknál ott van ugye eleve Barack Obama. A republikánusoknál ott van a veterán John McCain vagy az újonc Ted Cruz. Róluk és a hozzá hasonló színes, karakteres figurákról szólnak a hírek általában, de amikor a politikai helyzet igazán komolyra fordul, akkor rendszerint előtérbe kerülnek a szürke machinátorok.

Ez történt most is, amikor közel két héttel a kormányzat leállása után (és néhány nappal az adósságplafon elérése előtt) nagy nehezen beindultak a tárgyalások a demokraták és a republikánusok között. Az egyeztetések a szenátus demokrata többségét vezető Harry Reid és a republikánusokat irányító Mitch McConnell között zajlanak. Keresve sem lehetne találni náluk unalmasabb embereket.

Mitch McConnell és Harry Reid - Forrás: AFP

Egy júliusi bejegyzésben ezt írtam róluk: “Harry Reid annyira szürke, hogy John Oliver, a Daily Show műsorvezetője (akkor helyettesítette Jon Stewartot) a napokban azon viccelődött, hogy ha valaki szeretné eltolni az orgazmusát szex közben, akkor nem kell mást tennie, mint rá gondolnia. Nem sokkal izgalmasabb figura Mitch McConnell sem, az arca szinte mindig komor, és olyan hanghordozással beszél, mintha folyamatosan meg lenne sértődve valamin.”

Azóta sem váltak sokkal izgalmasabb emberekké, most azonban - kis túlzással - rajtuk múlik a világgazdaság sorsa. Ha ugyanis nem sikerül megállapodni a két oldalnak az adósságplafon felemeléséről, akkor az Egyesült Államok gyakorlatilag csődbe megy, aminek a legtöbb közgazdász szerint beláthatatlan következményei lesznek nemcsak az amerikai gazdaságra, hanem az egész világéra. Az amerikai pénzügyminisztérium számításai szerint a határidő október 17., bár a fizetésképtelenség várhatóan nem következik be automatikusan, és még utána is lesz néhány napnyi mozgástér.

A válság megoldása az után került Reid és McConnell kezébe, hogy kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a republikánus többségű képviselőház vezetése közötti tárgyalások. John Boehner képviselőházi elnök egy olyan javaslattal állt elő, amelynek értelmében ők november végéig felemelnék az adósságplafont, és cserébe azt várnák Obamától, hogy tárgyaljon velük az általánosabb költségvetési kérdésekről. Obama ezt elutasította, nagyrészt azért, mert a republikánus ajánlatnak nem volt része a kormányzati gépezet újraindítása.

Amerika Kapitánynak öltözött tüntet a kormányzati leállás után - Forrás: AFP

A szenátusi vezetők között zajló egyeztetések már valószínűleg jobban tetszenek a Fehér Háznak. McConnell támogatja egyik párttársának, Susan Collins szenátornak a javaslatát, amelynek lényege, hogy az adósságplafont felemelné január 31-ig, és a kormány finanszírozását is biztosítaná március végéig.

Ez hatalmas változást jelent ahhoz képest, hogy néhány héttel ezelőtt a republikánusok még az Obama-féle egészségügyi reform elhalasztását követelték. Most erről már szó sincs, vagyis a közvélemény-kutatások szerint a kormányzati válság miatt egyre népszerűtlenebb republikánusok hajlandók komolyabb engedményeket tenni a demokratáknak. Ők viszont ezt nem tartják elegendőnek, és csak rövidebb időre hagynák jóvá a kormány újraindítását. Úgy taktikáznak ugyanis, hogy ha sikerül elérniük, hogy még az év vége előtt újra legyenek költségvetési tárgyalások, akkor visszacsinálhatják legalább egy részét annak a megszorító csomagnak, amely még márciusban lépett életbe.

Erről viszont a republikánusok hallani sem akarnak. Így ez a konfliktus újabb akadályt jelent a két unalmas ember, Harry Reid és Mitch McConnell számára.

Pedig már készültem a szenzációhajhász címekkel. Bevetették az atombombát Washingtonban. Eljött az ítélet napja a Kongresszusban. Gombafelhő a Capitolium felett.

Az atombombás metaforával operáló címekhez az adta volna az apropót, hogy az elmúlt napokban a szenátus közel került egy olyan törvényhozási procedúra alkalmazásához, amelyet itt Washingtonban mindenki csak “nukleáris opció”-ként emleget.

A vészjósló kifejezés megértéséhez előbb fontos megismerni a szenátus belső szabályrendszerét. A százfős testületben legalább 60 szenátor támogatására van szükség ahhoz, hogy egy ügy - egy törvényjavaslat vagy például egy kinevezés - szavazásra kerüljön. Mivel nagyon ritka, hogy az egyik politikai oldal rendelkezzen ekkora többséggel, így a demokraták és republikánusok együttműködésre vannak kényszerítve.

Harry Reid demokrata és Mitch McConnell republikánus szenátusi vezető - Forrás: AFP

Az angolul filibusternek hívott szabály biztosítja azt, hogy az épp kisebbségben lévő párt szavát ne nyomja el teljesen a többség. 2007 óta a demokraták vannak többségben (2009 és 2010 között még a 60 fős szupertöbbséggel is rendelkeztek), így a filibuster a republikánusokat szolgálta. Ők éltek is ezzel az eszközzel, és többek között bevetették a Barack Obama által különböző pozíciókra jelölt emberek kinevezésének megakadályozására. A republikánusok tiltakozásának eredményeként nem tudott például hivatalba lépni a hitelválság után felállított pénzügyi fogyasztóvédelmi hatóság vezetésére még 2011-ben felkért Richard Cordray, de szintén a filibuster miatt húzódott el az új munkaügyi miniszter és a környezetvédelmi hatóság vezetőjének hivatalba lépése is.

Ez volt az, ami felbőszítette a szenátusi demokraták vezetőjét, Harry Reidet, aki múlt héten előállt azzal, hogy úgy fogják módosítani a szabályokat, hogy az elnöki kinevezések megerősítéséhez elegendő legyen az egyszerű többség. Mivel jelenleg 54 demokrata van a szenátusban, így a republikánusok könnyen megkerülhetők lettek volna.

Ez a megoldás lett volna az a bizonyos nukleáris opció. Első ránézésre talán nehezen érthető, hogy miért érne fel atomcsapással az, ha egy törvényhozásban az egyszerű többség akarata érvényesül (a legtöbb parlamentáris demokrácia ezen az elven működik), a szenátusnak azonban épp az a rendeltetése, hogy egyfajta ellensúlyként funkcionáljon, és ennek fontos része a pártos alapon hozott hirtelen döntések elkerülése. Erről szól az a sokszor idézett történet az alapító atyákról, amely szerint amikor a külföldről hazatérő Thomas Jefferson megkérdezte George Washingtont, hogy miért hozták létre a szenátust a képviselőház mellett, akkor Washington egy kérdéssel válaszolt: “Miért öntötted bele a teádat a csészébe?” Jefferson erre azt válaszolta, hogy “azért, hogy lehűljön”, mire Washington megjegyezte, hogy pont erről van szó: “A törvényhozást a szenátusi csészébe öntjük, hogy az lehűljön.”

A Harry Reid által belengetett szabálymódosítás ezen a hűtő szerepen gyengített volna, de aztán kedden végül kompromisszumos megoldásra jutott a két oldal. A republikánusok belementek abba, hogy megszavazzák Obama jelöltjeit, bár kértek annyi kivételt, hogy új személyeket találjanak abba a munkaügyi testületbe, amelynek tagjait szerintük (és egy bírósági döntés szerint) az elnök szabálytalanul nevezett ki. A demokraták cserébe megígérték, hogy egyelőre nem élnek a “nukleáris opció”-val.

A konfliktus tehát békében rendeződött, de az epizód rámutatott arra, hogy milyen komoly ellentétek feszülnek a két oldal vezetése között. Harry Reid és a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell mással sem töltötte az elmúlt néhány napot, mint a másik sértegetésével. Ez különösen érdekes volt annak a fényében, hogy keresve se lehetne találni náluk unalmasabb politikust az Egyesült Államokban. Harry Reid annyira szürke, hogy John Oliver, a Daily Show műsorvezetője a napokban azon viccelődött, hogy ha valaki szeretné eltolni az orgazmusát szex közben, akkor nem kell mást tennie, mint rá gondolnia. Nem sokkal izgalmasabb figura Mitch McConnell sem, az arca szinte mindig komor, és olyan hanghordozással beszél, mintha folyamatosan meg lenne sértődve valamin.

Jelen állás szerint ugyan kettejük közül Reid az erősebb, de tisztában van vele, hogy elég csak néhány szenátusi helyet elbukni ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet. Talán épp ezért is döntött úgy, hogy végül is nem veti be a republikánusok ellen a törvényhozási atomfegyvert. Ha megtette volna, számolnia kellene azzal, hogy később az ellenfelei is megteszik vele ugyanezt.

“Nem a dráma kedvéért csináltuk ezt ilyen későn” - jelentette ki péntek éjszaka Harry Reid, a szenátus demokrata többségének vezetője. Szerinte egyszerűen arról volt szó, hogy nagyon nehéz volt eljutni eddig a pontig, vagyis a költségvetési megszorításokról szóló megegyezésig.

Lehet, hogy nem akarták fokozni a helyzet drámaiságát a tárgyalásban résztvevő felek, de mindenesetre sikerült nekik. A tévécsatornákon már tizedmásodperceket is mutató visszaszámláló ment, és túlzás nélkül az egész világ azt figyelte, hogy sikerül-e tető alá hozni valamilyen alkut. Mindössze egy órán múlt, de végül összejött. Keleti parti idő szerint este 11 óra körül jutottak egyezségre a törvényhozás republikánusai, demokratái és a szintén demokrata kézben lévő Fehér Ház. Ez gyakorlatilag az utolsó pillanat volt, éjfélkor járt volna ugyanis le az a határozat, amely lehetővé teszi a szövetségi kormány intézményeinek finanszírozását.

John Boehner, a főszereplő - Forrás: youtube.com

A megegyezés lényege, hogy összességében mintegy 38 milliárd dolláros megszorítást hajtanak végre az idei költségvetésben. Ez nagyobb, mint amit a demokraták eredetileg szerettek volna, viszont kisebb annál, mint amit a republikánusok által uralt képviselőház korábban javasolt. A republikánusok végül feladták azt a követelésüket, hogy a megszorításoknak része legyen az abortuszokat végző Planned Parenthood nevű szervezet költségvetési támogatásának megvonása. Lemondtak arról is, hogy korlátozzák a környezetvédelmi hatóság tevékenységét, amely egy átfogó klímatörvény hiányában hatósági eszközökkel küzd az üvegházhatást okozó gázok kibocsátának visszafogásáért. (A republikánusok szerint ezzel árt a vállalkozásoknak, ezért akartak hozzányúlni a hatósághoz.)

A konzervatívok hangja

Az utolsó napokban már ezekről a nem is feltétlenül költségvetési ügyekről ment a vita. A demokraták legalábbis azt állították, hogy a számokról nagyjából sikerült megegyezni, de a republikánusok nem akartak engedni ezekben az ideológiai kérdésekben. A republikánusok viszont tagadták ezt, szerintük az utolsó pillanatokig nyitott kérdés volt a megszorítások nagysága is, de egyben küzdöttek az abortuszok és a környezetvédelmi szabályozás ügyében kitűzütt célokért is. Péntek este aztán már lehetett érezni, hogy a republikánus álláspont változni fog ezekben az érzékeny kérdésekben, miután a konzervatív szárnyhoz tartozó politikusok (például Michele Bachmann és Mike Huckabee) kezdtek el nyilatkozgatni arról, hogy ezeket a csatákat talán mégsem most kellene megvívni.

Ilyen szempontból tehát sikeresnek tűnt az a demokrata taktika, amely a republikánusokat igyekezett beállítani egy esetleges kormányzati leállás okozóiként (segítette a demokratákat az 1995-ös kormányzati leállás példája, abból a vitából ugyanis a republikánusok kerültek ki vesztesként)  Nem olyan könnyű azonban megmondani, hogy ki is ennek a drámai fordulatokban bővelkedő ütközetnek az igazi győztese. A demokraták azt hangoztatták, hogy egy kemény vitában sikerült kompromisszumra jutni, de végül a képviselőház republikánus elnöke John Boehner volt az, aki péntek éjszaka előállhatott azzal, hogy sikerült az amerikai történelem - aktuális dollárban számítva, tehát nem reálértékben - legnagyobb megszorítását elfogadtatni. És végső soron épp ez volt a céljuk a republikánusoknak, amikor belementek ebbe a vitába.

Az elnök középen

Boehnernek ráadásul sikerült úgy kikerülnie a konfliktusból, hogy - legalábbis egyelőre úgy tűnik - egyben tartotta a meglehetősen sokszínű republikánus tábort. Nem volt könnyű dolga, ugyanis a tavalyi félidős választások eredményeként sok olyan, a konzervatív Tea Partyhoz kötődő politikus került be a kongresszusba, akik kifejezetten azzal a céllal érkeztek, hogy szigorú megvonásokat eszközöljenek ki a szerintük elszabadult szövetségi költésekben. Ezek a politikusok - és persze az őket támogató csoportok - nagyon kemény nyomás alatt tartották a republikánusok mérsékeltebb szárnyához tartozó, és érzelgős pillanatairól is ismert Boehnert.

Mint egy kívülálló - Forrás: whitehouse.gov

Érdekes volt ugyanakkor figyelni azt is, hogyan viselkedik a konfliktushelyzetben Barack Obama. Az elnök láthatóan igyekezett ismét egyfajta kívülállóként, a vitás felek között - vagy felett - álló mediátorként eljárni. Bár elnökként gyakorlatilag ő az elsőszámú demokrata politikus, mégis előfordult az utóbbi napokban, hogy saját pártjáról is egyes szám harmadik személyben beszélt. Ez a szerep (bár elismerem, önmagában ennek a szónak a használata cinikus megközelítésre utal, hiszen miért ne lehetne ez őszinte hozzáállás eredménye) nem új, már a tavaly év végi adócsökkentési vitában is a demokraták és a republikánusok közé pozicionálta magát. Ez pedig nyilván nemcsak az éppen aktuális helyzetnek szólt, hanem a 2012-es elnökválasztásnak is, amelyet Obama minden számítás szerint csak akkor lesz képes megnyerni, ha maga mellé tudja állítani az egyik párthoz sem kötődő független (vagy éppen bizonytalankodó) szavazókat.

Most ennek a költségvetési csatának vége, de borítékolható, hogy az elnökválasztási kampányban elő fognak még kerülni azok a kérdések, amelyek vitája most majdnem a szövetségi kormány leállásához vezetett. Ne felejtsük ugyanis, hogy ez a mostani megállapodás csak az idei költségvetésről szól, (ráadásul a pénzügyi év eleve csak szeptember végéig tart) és még ott van a következő évi büdzsé terve, amellyel csak az utóbbi hetekben kezdett el foglalkozni a törvényhozás.

Péntekre virradó éjszaka nekifutottak még egyszer, de eredmény nélkül járt az a tárgyalás is. A képviselőház republikánus elnöke, John Boehner, a szenátus demokrata vezetője, Harry Reid és a Fehér Ház nem tudott dűlőre jutni a költségvetésről szóló vitában. Bár még mindig van néhány óra egy alku tető alá hozására, most már egyre valószínűbb, hogy szombattól le fog állni a szövetségi kormány.

Éjfélkor hatályát veszti ugyanis az a kongresszusi határozat, amely lehetővé teszi a szövetségi intézmények finanszírozását. Miután az utóbbi napokban tartott tárgyalások mind kudarccal végződtek, egyes intézményekben már meg is kezdték a kényszerszabadságolások előkészítését. A leállás ugyanakkor nem lesz teljes: a hadsereg például továbbra is működni fog, de a múzeumok, az okmányokkal foglalkozó hivatalok és egy sor más intézmény be fog zárni. Ez rossz hír sok magáncégnek is, ugyanis az egyik legfontosabb ügyfelet, a szövetségi államot fogják elveszíteni.

A tárgyalások kudarcát mutatja, hogy az utóbbi egy-két napban már nem is annyira a lehetséges megoldásokról szóltak a nyilatkozatok, hanem arról, hogy ki a felelős a helyzet kialakulásáért. A vita onnan indult, hogy az ország eladósodása miatt aggódó republikánusok kemény megszorításokat akartak bevezetni, a demokraták azonban tiltakoztak ellene, mondván, hogy ez veszélyeztetné a törékeny gazdasági növekedést.

A demokraták szerint ugyanakkor az utóbbi napokban már nem annyira a megszorítások nagyságáról, hanem ideológiai kérdésekről ment a vita. A republikánusok ugyanis előálltak például azzal, hogy a spórolás keretében vonják meg a támogatást az abortusz lehetőségének fenntartása mellett érvelő szervezetektől. Javasolták azt is, hogy csökkentsék a környezetvédelmi hatóság költségvetését is. Ezzel a szervvel az a problémájuk a republikánusoknak, hogy egy átfogó klímatörvény hiányában ez próbálja visszaszorítani az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. A republikánusok szerint ezzel sérti az amerikai vállalkozások érdekeit.

Ez tehát a demokraták olvasata, a republikánusok viszont azt állítják, hogy nemcsak ideológiai kérdésekről szól a vita, hanem a számokról is. Láthatóan mindkét fél el akarja tehát kerülni azt, hogy őt tegyék felelőssé az amerikai választók a szövetségi kormányzat leállásával járó kellemetlenségekért. Több felmérés is kimutatta ugyanis, hogy a választóknak elegük van az állandó vitákból. A mostani állapotokat elnézve azonban egy darabig még muszáj lesz elviselniük őket.