potus & co

1976 egy izgalmas év volt a republikánusok számára, pedig nem kellett volna, hogy az legyen. A hagyomány szerint ha a hivatalban lévő elnököt nem akadályozza a két ciklusra vonatkozó alkotmányos korlát az újraindulásban, akkor a pártja automatikusan őt jelöli az elnökválasztáson. Gerald Ford akkori elnöknek azonban akadt egy komoly kihívója Ronald Reagan személyében, akivel az utolsó percekig ádáz küzdelmet vívta. Az “utolsó percekig” nem egy túlzó fordulat, a harc csak a jelölési eljárás lezárását jelentő - Kansas Cityben tartott - konvención dőlt el. Ford a küldötti szavazatok szűk többségével nyerte el a jelölést, a megosztottságot pedig jelezte, hogy a gyűlésen felszólaló Ronald Reagan egyes beszámolók szerint nagyobb lelkesedést váltott ki a tömegből, mint a megválasztott jelölt.

Még messze van a republikánusok idei elnökjelölő konvenciója (a helyszín Tampa, Florida, az időpont edig augusztus 27-30.), de már most az a téma, hogy megismétlődhet az 1976-os forgatókönyv. Abban persze más a helyzet, hogy most nem republikánus az elnök, viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy az elnökjelölt kiválasztását célzó előválasztási küzdelem most is elhúzódhat egészen a konvencióig. Ez rendkívüli lenne, a korábbi kampányokban ugyanis legtöbbször az történt, hogy az első néhány előválasztási forduló után egyértelművé vált, hogy az indulók között ki a legerősebb, a többiek pedig szépen sorban ki is szálltak a versenyből.

Nem mindenki szereti ennyire Romneyt - Forrás: Flickr Romney

A harc elhúzódására azért lehet számítani, mert a pártot végletesen megosztja az előválasztási küzdelem, amely - jelen állás szerint - Rick Santorum és Mitt Romney meccsének tűnik. Leegyszerűsítve a képet nagyjából úgy néz ki a helyzet, hogy a korábban liberálisabb nézeteket valló és nehézkesen kommunikáló Romneyt nem akarják elfogadni a párt bázisát jelentő konzervatív szavazók, a számukra hitelesebb Santorumtól viszont a republikánus elitet rázza ki a hideg. Attól tartanak ugyanis, hogy a választók többségét leginkább izgató gazdasági kérdések helyett erkölcsi és kulturális témákkal (abortusz, vallás) kampányoló Santorumnak esélye sem lenne Barack Obamával szemben a novemberi elnökválasztáson.

A kétségbeesés akkora, hogy nem is csak az a téma republikánus körökben, hogy vajon elhúzódik-e a küzdelem a konvencióig, hanem arról is folynak beszélgetések, hogy talán be kellene szállnia egy új versenyzőnek. A Politico és a CNN által idézett források szerint republikánus stratégák és tisztviselők között kering egy olyan dokumentum, amely végigveszi ennek a lehetőségeit. Úgy számolnak, hogy mivel az 50 államból eddig csak 8 helyen tartottak előválasztást, így a konvención résztvevő küldöttek többségéről még nem született döntés. Nehezítené ugyanakkor egy új versenyző indulását az, hogy a hátralévő előválasztások egy részén már nem indulhatna egy új jelölt a regisztrációs határidők lejárta miatt.

A nagy kérdés persze az, hogy még ha matematikailag van is esélye egy új indulónak, vajon ki lenne az, aki ezt vállalná. A felmerült nevek ismerősen hangzanak: Mitch Daniels indianai kormányzó, Chris Christie New Jersey-i kormányzó, vagy éppen Jeb Bush korábbi floridai kormányzó. A probléma csak az, hogy már korábban egyértelművé tették, hogy nem akarnak elindulni. Tavaly tavasszal - amikor épp csak indult a republikánus helyezkedés - szóba jöttek mindhárman, de ők nem éltek a lehetőséggel. Nem valószínű, hogy bevállalnák ezt a szerepet most, amikor sokkal zavarosabb a helyzet.

John F. Kennedy némi munkával, valamint napozással és golfozással tervezte tölteni a napot. Vasárnap volt, 1960. december 11-e, bő egy hónappal az elnökválasztás után, amelyet szoros versenyben nyert meg Richard Nixon ellenében. A Floridai Palm Springsben pihent a családjával, de egyedül indult el a délelőtti misére, és úgy volt, hogy később csatlakozik hozzá a felesége a gyerekekkel.

Sem ő, sem a titkosszolgálat nem tudott arról, hogy a ház közelében egy autóban ülve várakozott egy Richard Pavlik nevű férfi. Pavlik gyűlölte Kennedyt, és már a puszta gondolatától is elszörnyedt annak, hogy a következő év januárjában ő fog beköltözni a Fehér Házba. Az idős, megkeseredett férfi elhatározta, hogy megakadályozza ezt. Arra a pillanatra várt, hogy Kennedy beszálljon a kocsiba, amellyel a titkosszolgálat emberei a templomba tervezték vinni. Pavlik ekkor beindította a motort, beleirohant a leendő elnök kocsijába, és abban a pillanatban bekapcsolta a saját autójában elhelyezett robbanószerkezetet. Akkora robbanás volt, amely egy kisebb hegyet is eltüntetett volna. Kennedy testéből semmilyen ép maradvány nem maradt meg.

A család mentette meg Kennedyt - Forrás: http://www.jfklibrary.org

Ez most persze a fantázia szüleménye, mert mindenki tudja, hogy John Fitzgerald Kennedyt nem 1960-ban Floridában, hanem három évvel később, 1963 novemberében ölték meg Dallasban. Nem sokon múlt azonban, hogy a fenti történések nem váltak valósággá. 1960 decemberében ugyanis az amerikai hatóságok őrizetbe vettek egy Richard Pavlik nevű férfit azzal a gyanúval, hogy meg akarta ölni a leendő elnököt. A nyomozás során kiderült, hogy Pavlik csak azért nem hajtotta végre a merényletet azon a bizonyos vasárnapi reggelen, mert amikor Kennedy beszállt az autóba, akkor felesége és gyerekei is ott voltak a ház előtt. Hazafinak tartotta magát, nem pedig egy könyörtelen gyilkosnak, ezért fújta le az akciót.

Egy amúgy jelentéktelennek tűnő körülményen múlt tehát az, hogy Kennedy megérte elnöki beiktatását, Jeff Greenfield amerikai újságíró azonban idén megjelent, Then Everything Changed (És akkor minden megváltozott) című könyvében eljátszott többek között annak a gondolatával, hogy mi lett volna, ha Pavlik végrehajtja a merényletet. Nagy valószínűséggel már az is komoly gondot okozott volna például, hogy ki foglalja el az elnöki széket, mert 1960. december 11-én Kennedy még nem is volt hivatalosan megválasztva. Ehhez ugyanis előbb az egyes államok által delegált elektoroknak is szavazniuk kell, és ez öt nappal később, december 16-án történt csak meg. Greenfield alternatív történelemkönyvében végül Kennedy alelnökjelöltje, Lyndon Johnson került az elnöki székbe (ahogy ez egyébként megtörtént az 1963-as valódi merénylet után).

Bár először kicsit idegenkedtem a könyvtől, mert valahogy nem csigázott fel a “mi lett volna, ha?” kérdésfeltevés (mert hát a “mi is történt valójában?” legalább annyira izgalmas tud lenni), de beleolvasva megfogott a szórakoztatóan és informatívan megírt szöveg. Greenfield nemcsak egy korai Kennedy-gyilkosság gondolatával játszott el, hanem azzal is, hogy mi lett volna, ha Robert Kennedy túléli az ellene végrehajtott 1968-as merényletet, és aztán megnyeri az elnökválasztást. Nem ragad le a könyv a Kennedyeknél, szerepel benne annak a lehetséges forgatókönyve is, hogy mi lett volna, ha 1976-ban Gerald Fordot újraválasztják (legyőzve az ügyetlennek bizonyuló Jimmy Cartert), majd a romló gazdasági körülmények hatására az 1980-as elnökválasztást a demokrata Gary Hart nyeri meg (ellentétben a valódi győztessel, Ronald Reagannel).

Bár ezek a történetek a fantázia szüleményei, mégis sokat lehet belőlük tanulni, mert Greenfield alaposan tanulmányozta a szereplők karakterét és az adott korszakokat, és ennek alapján alkotta meg az alternatív forgatókönyveket. A könyvet olvasva pedig nehéz megállni azokat a gondolatkísérleteket, hogy vajon a közelmúltban mik lehettek azok a fordulópontok, amelyeken teljesen más irányt vehetett volna az amerikai politika. Ami nagyon adja magát, az például az, hogy mi történt volna akkor, ha 2008-ban nem Barack Obama, hanem Hillary Clinton győzedelmeskedik a demokrata előválasztásokon. Vagy például mennyivel lenne most sikeresebb Obama, ha már tavaly év végén (amikor még a demokraták voltak többségben a törvényhozásban) levezényli az adósságplafon körüli vitát a republikánusokkal.

Az aktív politikusok ugyan rendszerint csípőből utasítják vissza a hipotetikus kérdéseket, de van egy olyan sejtésem, hogy magukban azért ők is eljátszadoznak a “mi lett volna, ha” kérdéssel. Ha másért nem is, legalább azért, hogy okuljanak belőle.

Köszönet Nádori Péternek a könyvért.