“Nem akarok egy olyan társadalomban élni, amely ilyen dolgokat csinál. Nem akarok egy olyan világban élni, ahol rögzítenek mindent, amit teszek és mondok.” Ezekkel a szavakkal magyarázta Edward Snowden, hogy miért szivárogtatta ki az amerikai hírszerzés titkos megfigyelési programjának részleteit. A Guardiannek adott interjúban utalt arra is, hogy a célja az volt, hogy társadalmi vitát generáljon ezeknek a módszereknek a helyességéről.

Megállapíthatjuk, hogy abszolút sikerrel járt. Annak persze talán kevésbé örül (bár ha az exhibicionizmus hajtotta, akkor valószínűleg igen), hogy ez a vita jórészt az ő személyéről szól. Szenvedélyes hangú cikkek sora kiáltotta ki Snowdent hősnek, míg egy csomó más - hasonló hőfokú - írás állítja róla azt, hogy egy aljas áruló.

A legérdekesebb a New Yorker oldalán kialakult vita, ahol két cikk is született a témában. Az egyiknek az a címe, hogy Miért hős Edward Snowden, a másiknak az, hogy Edward Snowden nem hős. A két írás izgalmas versenyt folytat a legolvasottabb anyagokat tartalmazó listán: a szerda délelőtti állás szerint épp a baráti cikk vezet, de az előző napokban a másik állt jobban.

Ezek a tüntetők hősnek tartják Snowdent - Forrás: AFP

A pozitív hangvételű cikket John Cassidy írta, aki szerint Snowden “hatalmas szolgálatot tett a köznek, ami sokkal nagyobb súllyal bír, mint bármilyen szabálytalanság, amit elkövetett (...) olyan információt hozott nyilvánosságra, ami a közvéleményre tartozik, és eközben nem okozott nemzetbiztonsági károkat az országának”.

Teljesen máshogy látja a dolgokat a másik cikk szerzője, Jeffrey Toobin. Szerinte Snowden egy “nárcisztikus figura, akinek börtönben lenne a helye”, amiért egy törvényesen zajló titkos program részleteit nyilvánosságra hozta. Toobint különösen az háborítja fel, hogy Snowden azonnal a nyilvánossághoz fordult, és nem próbálta a rendszeren belül megváltoztatni az általa kritizált gyakorlatot.

Valószínűleg lehetetlen eldönteni, hogy ebben a vitában kinek van igaza. A kormányzati filozófiához való hozzáálláson vagy egyszerűen csak az emberi rokonszenven múlik az, hogy ki melyik érveléssel ért egyet. Ugyanez történt a Snowden előeinek tekinthető kiszivárogtatók esetében is, az ő szerepük értelmezése is szintén a hős/áruló dimenzióba került.

A legfrissebb példa Bradley Manning, az amerikai hadsereg egykori közlegénye, aki a vád szerint eljuttatta a Wikileaksnek a titkos háborús és diplomáciai iratokat. Manning tárgyalása épp most zajlik, és a per is nagyrészt akörül forog, hogy vajon jó szándékú kiszivárogtatónak kell-e tekinteni (ezzel próbálkozik a védelem) vagy pedig egy felelőtlen árulónak (ez a vádhatóság érvelése).

A Wikileaksről szóló, nemrég bemutatott és egészen jól sikerült dokumentumfilm (We Steal Secrets) Manninget egy nemi identitásában bizonytalan, naiv és frusztrált figuraként mutatja be. A filmben hosszan idéznek azokból a chatelésekből, amelyeket Manning azzal a hackerrel folytatott, aki aztán később feladta őt a hatóságoknak. Ezekből az derül ki, hogy a fiatal katonát frusztrálták az amerikai katonai és diplomáciai tevékenység árnyoldalai, és végül azért döntött a kiszivárogtatás mellett, mert erkölcsi kötelességének érezte, hogy a világ értesüljön ezekről.

Egy sokkal régebbi példa Daniel Ellsbergé, aki azzal vált híressé, hogy ő szivárogtatta ki a 70-es évek elején az úgynevezett Pentagon-iratokat. Az a dokumentumtömeg azt mutatta be, hogy az amerikai kormány évek óta hazudott a vietnami háborúról. Míg a nyilvános kommunikációt a győzelmi propaganda uralta, addig a titkos iratok arról szóltak, hogy az Egyesült Államok vesztésre áll.

Ellsberg ugyan annyiban különbözik Snowdentől és Manningtől, hogy ő magas rangú tisztviselő volt, de ez leginkább csak az elmúlt negyven év technológiai változásait tükrözi (az ő idejében a titkos iratok még széfben volak elzárva, nem pedig számítógépen). Abban azonban az ő története is hasonló, hogy őt is legalább annyian tartották az igazság bajnokának, mint árulónak. Henry Kissinger akkori nemzetbiztonsági tanácsadó a saját munkatársainak azt mondta, hogy Ellsberg “a legveszélyesebb ember Amerikában, akit mindenáron meg kell állítani”. Richard Nixon elnök emberei igyekeztek is megtenni mindent, és még Ellsberg pszichiáterének irodájába is betörtek, hátha találnak valamilyen kompromittáló információt (ez az epizód aztán később a Nixon bukását eredményező Watergate-ügy előzményeként lett ismertté).

A befeketítési akció végül nem járt sikerrel, és a bíróság is ejtette az Ellsberg elleni vádakat, aki azóta is gyakran megszólal kiszivárogtatási ügyekben. Hamar kiállt a nyilvánosság elé most is, és közölte, hogy amit Snowden tett, az szerinte a legjelentősebb kiszivárogtatás az ország történetében. “És ebbe beleértem a Pentagon-iratokat is” - nyilatkozta Ellsberg, hozzátéve, hogy ő maga is aggódik az amerikai demokrácia helyzete miatt, és ezért hasznosnak tartja a titkos megfigyelési programokról szóló információk nyilvánosságra hozását. Ezzel egyértelműen kiállt Snowden mellett, és ha van valaki, aki át tudja érezni a fiatal technikus helyzetét, akkor ő az.