Ed Rendell nagyon mérges. Pennsylvania állam kormányzója azon húzta fel magát, hogy az NFL úgy döntött, a hóvihar miatt elhalasztja a Minnesota Vikings-Philadelphia Eagles (amerikai)focimeccset. 1946 óta először fordul elő, hogy kedden tartanak NFL-fordulót, amit Rendell úgy kommentált, hogy ez egy vicc, és “Vince Lombardi (a legendás edző - pa) forog a sírjában”.

A kormányzó azonban nemcsak a halasztás miatt dühös, hanem azért is, mert szerinte ez csak egy tünete egy sokkal jelentősebb problémának. “A legnagyobb bajom az, hogy ez része annak, ami ebben az országban történik” - mondta Rendell egy philadelphiai rádiónak. “A nyápicok országa lettünk. A kínaiak szétrúgják a seggünket mindenben. Ha ez Kínában történt volna, akkor vajon a kínaiak lefújták volna a meccset? Az emberek levonultak volna a stadionba, sétáltak volna és útközben még számtani feladatokat is elvégeztek volna” - fakadt ki a kormányzó.


Ed Rendell dühös - Forrás: www.governor.state.pa.us

Ez a vélemény nem egyedülálló. Az utóbbi években sorra találkozni olyan nyilatkozatokkal, újságcikkekkel, amelyek lényege az, hogy az Egyesült Államok megtorpant, lendülete megtört és versenyhátrányba került a nagy fejlődő országokkal, közülük is leginkább Kínával szemben. Ez különösen felerősödött az USA-ból kiinduló pénzügyi-gazdasági válság elmélyülésével, és ugyan a 2008-as elnökválasztás után érezhető volt némi nekibuzdulás, az akkori hangzatos jelszavak - remény, változás, vagy az igen, meg tudjuk csinálni - azóta a visszájára fordultak, és ma már legfeljebb csak szarkasztikus felhangokkal emlegetik őket. Divatossá váltak a római birodalom bukásával vont párhuzamok, a kommentátorok pedig egymással versenyeznek abban, ki tudja drámaibb jelzőkkel leírni a vélt vagy valós világrendváltozást.

Ennek a bonyolult jelenségnek nyilván van egy csomó - gazdasági, politikai, társadalmi stb. - rétege, amelyeket erre hivatott okos emberek remélhetőleg alaposan kielemeznek, de az amerikaiakban gyülemlő frusztrációt, bizonytalanságot tudományos fokozatok nélkül is észre lehet venni. Amikor két éve az amerikai elnökválasztási kampányról tudósítva a választók hangulatát próbáltam leírni, alig sikerült találni olyan embert, aki bizakodva tekintett volna a jövőbe.

Persze azok is csak egyszerű beszélgetések voltak és nem reprezentatív felmérések, de a kutatások is borús képet festenek. Az Economist karácsonyi számának vezércikke (ami arról szól, hogyan válik egyre pesszimistábbá a fejlett nyugat és optimistábbá a fejlődő kelet) idéz egy felmérést, amely szerint az amerikaiaknak mindössze 30 százaléka gondolja azt, hogy az Egyesült Államok jó irányba halad. Ez a szám akkor válik igazán elgondolkodtatóvá, ha mellé tesszük, hogy eközben Kínában a lakosság 87 százaléka véli úgy, hogy jó vágányon van az ország.


Obama és Hu Csintao - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az amerikaiak tehát a jelek szerint nemcsak a gazdaságuk növekedési ütemét tekintve vannak lemaradásban Kínával szemben, hanem legendás optimizmusuk is fogyóban van. Azt is lehet azonban tudni még mélyebb történelmi ismeretek nélkül is, hogy nem először uralkodik el a bizonytalanság az amerikaiakon. A zseniális Mad Men című sorozatból is kiderül, hogy a hatvanas években milyen frusztrációkat váltott ki a szovjetekkel folytatott űrversenyben való lemaradás és a nukleáris háborútól való rettegés. Azt pedig ha máshonnan nem is, a szintén kiváló Die Hard és Black Rain akciófilmekből tudhatjuk, hogy a nyolcvanas években attól tartottak, hogy Japán gazdaságilag le fogja igázni Amerikát.

Ezeket a félelmeket végül lerázták magukról az amerikaiak, de ettől persze még lehet, hogy most másképp lesz. Mindenesetre a politikusaik egy része is azzal próbál lelket önteni beléjük, hogy eddig mindig sikerült legyőzni minden kihívást, és kellő akarattal most is sikerülni fog.

Erre rímel egy olyan mondat is, ami első amerikai tartózkodásom során, még a kilencvenes évek második felében ragadt meg a fülemben. Egy jómódú családban mondta azt a középkorú apa, hogy ők már kétszer csődbe mentek, de mindkétszer talpra álltak, és milliomosok lettek újra. Fogalmam sincs, hogy most épp milyen anyagi helyzetben vannak, de ha az elmúlt tizenvalahány év viszontagságai nem kezdték ki a derűlátásukat, akkor olyan nagy félnivalójuk talán most sincs.