potus & co

Az elmúlt napok valahogy úgy alakultak, hogy különböző típusú szakmai (értem ez alatt az újságírást) élmények értek, és ezek ráadásul többé-kevésbé kapcsolódnak ennek a blognak a témájához, vagyis az amerikai politikához is.

Kezdődött azzal, hogy múlt héten egy invesztigatív újságírásról tartott konferencián vettem részt Kijevben. Ott volt több száz újságíró a világ minden részéből, de azért az a különböző előadásokból és szemináriumokból hamar kiderült, hogy ebben a műfajban - amúgy nem túl meglepő módon - az amerikaiak viszik a prímet. Egyrészt tőlük érkezik a legtöbb újítás a különböző online kutatási módszerek esetében, ők fektetik be a legtöbb pénzt az új eszközök kifejlesztésére, és még valójában a külföldön megszülető legkomolyabb teljesítmények mögött is ők állnak, mert jórészt az ő anyagi és szakmai támogatásukból működnek a nyomozó újságírásban jeleskedő központok (például a hozzánk közeli balkáni országokban is).

Kedden aztán Budapesten a Terror Házában egy korábban az invesztigatív műfajban utazó amerikai újságíró, Nicholas Gage volt a vendége egy rendezvénynek. Gage - akit a budapesti amerikai nagykövet férje, a szintén újságíró Markos Kounalakis kérdezett - a New York Timesnak dolgozott előbb politikai és szervezett bűnözési témákat feltáró riporterként, illetve később külföldi tudósítóként, majd Eleni címen bestsellerré vált könyvet írt anyjáról, akit a görög polgárháborúban kivégeztek. Érezhető volt némi nosztalgia Gage hangjában, ahogy a Watergate-időszak sajtójáról beszélt, és amikor a közönség egyik tagjaként megkérdeztem tőle, hogy milyennek látja az invesztigatív újságírás jövőjét az amerikai gazdaság és azon belül a médiapiac gyengeségeit látva, akkor röviden annyit válaszolt, hogy pesszimista, mert ez egy nagyon drága és időigényes műfaj.

Jill Abramson, a New York Times új főszerkesztője - Forrás: Youtube

És az élménysorozat harmadik darabja: tegnap elolvastam a New Yorker szokásosan hosszú - és persze szokásosan jó - cikkét Jill Abramsonról, a New York Times új, szeptember eleje óta regnáló főszerkesztőjéről. A nyers modora miatt többek által bírált Abramson dolga lesz az, hogy a világ talán legjobb, de az elmúlt években pénzügyileg megroggyant és leépítésekre is kényszerült lapját továbbvigye az online kiteljesedés útján. Tavasszal bevezették a fizetős rendszert, ami az első tapasztalatok alapján sikeresnek tűnik, de nyilvánvalóan még kell barkácsolni ezen az új, egyelőre kísérleti jelleggel létező üzleti modellen.

Lehetnek akár további megszorítások is a lapnál, de arra talán nem kell számítani, hogy ez az invesztigatív erőforrásokat is érintené, Abramson ugyanis nemcsak abban az első, hogy eddig még nem volt női főszerkesztője a Timesnak, hanem abban is, hogy ő nyomozói újságírói háttérrel rendelkezik, ellentétben elődeivel, akik rendszerint a külföldi tudósítói vonalról érkeztek. A sok vészjósló jel közben ez talán adhat némi megnyugvást a kijevi konferencia aggódó résztvevőinek és a régi időket visszasíró Nicholas Gage-nek is.

A kedd mindig fontos nap az amerikai politikában (jellemzően akkor tartják a választásokat), de most a kampányban is az volt. Különös jelentőséggel bírt Mitt Romney számára.

Kezdődött a nap azzal, hogy nyilvánosan támogatásáról biztosította őt Chris Christie New Jersey-i kormányzó, a republikánusok új csillaga (fenti videó). "Azt gondolom, hogy ő a legjobb ember arra, hogy képviselje a republikánus értékeket, és hogy legyőzze Barack Obamát 2012 novemberében" - mondta Christie, akit nemrég még befolyásos republikánusok győzködtek arról, hogy ő is szálljon be a kampányba.

Ez már önmagában örömteli lehetett volna Romney-nak, de aztán a republikánus jelöltek esti tévévitája is alapvetően az ő sikerével zárult. Amikor a jelöltek egymástól kérdezhettek, akkor a többség (összesen nyolcan voltak) neki tett fel kérdéseket, ami jelezte, hogy ő most a legerősebb. Eközben ő maga nem ment bele párbajokba, és nem provokálta a többieket (Rick Perryt sem, akivel voltak emlékezetes ütközetei), ami szintén az ereje demonstrálásaként is értelmezhető.

Ez tehát az ő napja volt, de nyilván nem engedheti meg magának, hogy hátradőljön. Még több hónap van hátra az előválasztások kezdetéig, ami örökkévalóságnak számít a rendkívül intenzív amerikai politikában, és persze ott van körülötte több sikerre éhes rivális, akik mindent meg fognak tenni azért, hogy fordítsanak az erőviszonyokon.

Nemrég Barack Obamáról készíttetett egy profi filmelőzeteseket megszégyenítő hirdetést Rick Perry, most pedig legfőbb republikánus riválisáról, Mitt Romney-ról közölt egy hasonlót. Ebben is vannak sötét képek, harsog az apokaliptikus háttérzene, és persze az egész mesterien van összevágva. Az üzenet az, hogy Romney egy flip-flopper, vagyis állandóan váltogatja a nézeteit, és valójában egy konzervatív álarc mögé bújt demokrata. A legkeményebb mondat pedig talán ez: Még a leggazdagabb ember sem tudja visszavásárolni a múltját.

Mindez az újabb republikánus tévévita előtt, amelyet kedden este tartanak New Hampshire-ben. A téma a gazdaság lesz, de nem lennék meglepődve, ha Perry előadná ennek a klipnek a szóbeli változatát is.

Már többször gondoltam rá a héten, hogy írni kellene az Occupy Wall Street mozgalom politikai jelentőségéről, de aztán mindig közbejött valami. A kezdetben a mainstream médiából kimaradó - de ezzel együtt és talán éppen emiatt a Facebook-bejegyzésekben és különböző blogokon nagy figyelmet kapó - tüntetések mostanra vezető témává váltak a nagy lapokban és csatornákon is. A kérdés pedig, amelyre a legtöbben a választ keresik, a következő: vajon ez a baloldal válasza a Tea Partyra?

Forrás: http://occupywallst.org/

Egyelőre úgy tűnik, hogy nem az, és ennek megvannak a maga nyilvánvaló okai. Az egyik az, hogy az Occupy Wall Street tüntetésein megjelenők ugyan - amennyire ez kivehető a beszámolókból - egyetértenek abban, hogy utálják az üzleti világot, és annak szereplőit tartják felelősnek az ország mostani válságáért, de ez az üzenet nem fordítható le olyan könnyen politikára, mint a Tea Partyé. Bár ők is egy elég színes és nehezen körülhatárolható társaság, de a legfőbb követeléseik viszonylag egyszerűen átültethetők akár konkrét törvényjavaslatokba is: meg kell vágni az állami kiadásokat, csökkenteni kell az adókat (vagy legalábbis semmiképp sem emelni), és le kell építeni a szerintük túlburjánzott szövetségi szabályozást.

Ezeket a követeléseket azóta magukévá is tették a törvényhozási republikánusok, főleg miután a tavalyi félidős választáson sok olyan újonc képviselő érkezett, akik a Tea Party támogatásával nyerték el mandátumukat. Ez a második nyilvánvaló különbség a Tea Party és az Occupy Wall Street között: előbbiek nem elégedtek meg azzal, hogy tüntetéseken hallatták a hangjukat, hanem szervezkedni kezdtek, és konkrét jelölési folyamatokat voltak képesek befolyásolni.

Olyan jól beágyazott politikusokat voltak képesek kiütni a nyeregből, mint az egyébként népszerű Charlie Christ floridai kormányzót, amikor tavaly megpróbált bekerülni a szövetségi szenátusba. Christ nem jutott túl az előválasztásokon, miután a Tea Party hívei felsorakoztak a nála konzervatívabb Marco Rubio mögött. És ő csak az egyik győzelmük volt a sok közül, a félidős választás eredményeként a képviselőházba közel 90 hozzá hasonló elveket valló politikus került be. Bár a republikánus frakció összesen 242 főből áll, de a Tea Partysok bizonyultak annyira erősnek, hogy lényegében az ő állhatatosságuknak az eredménye volt az, hogy a nyáron az adósságplafon körül kialakult harcban megfutamították a demokratákat és velük együtt Barack Obama elnököt.

A szervezettséggel függ össze a harmadik ok, amiért nem valószínű, hogy a New Yorkból indult, de már más nagyvárosokra is átterjedt tiltakozássorozat hasonló pályát fut be, mint a Tea Party. A konzervatív mozgalom erősségét ugyanis részben épp az adta, hogy bőkezű támogatói akadtak nagyvállalatok és tehetős üzletemberek körében (elég csak az itt is tárgyalt Koch-testvérekre utalni). Bár Soros György például már jelezte, hogy szimpatizál az Occupy Wall Street résztvevőivel, nehéz lenne elképzelni, hogy a mozgalom tárt karokkal fogadná a hozzá hasonló üzletemberek támogatását. Ha mégis ezt tennék, akkor minimum egy névváltoztatáson érdemes lenne elgondolkodniuk.

Már akkor is ez volt az egyik legtöbbet idézett mondása Steve Jobsnak, amikor augusztusban bejelentette távozását az Apple vezérigazgatói posztjáról, de a mostani szomorú halálhír után a mondat még erősebben kezdett visszhangzani. Arra a mondatra gondolok, amikor megkérdezték Jobstól, mennyi piackutatási erőfeszítést öltek az iPadbe, majd ő azt válaszolta: “Semennyit. Nem a fogyasztók feladata tudni, hogy mit akarnak.”

Ez eddig legtöbbször abban a kontextusban jelent meg, hogy Jobs egyrészt annyira magabiztos (esetleg arrogáns) és olyan erős látnoki képességekkel bír, hogy tényleg nincs szüksége a modern üzleti életben állandósult eszköznek tekintett piackutatási módszerekre. A New York Times újságírója, Matt Bai azonban csütörtökön közölt egy cikket, amelyben teljesen új értelmezést ad ennek a sokat idézett mondatnak.

Forrás: Apple.com

“Amit Steve Jobs megértett, és amit a politikusaink nem” - ez a címe az írásnak, amely szerint az Apple társalapítója egyrészt megértette, hogy milyen irányba változik az amerikaiak gondolkodása (egyszerre erősödik az individuális döntéshozatal és a közösséghez tartozás fontossága), másrészt ugyan Jobs igyekezett megérteni azokat a problémákat, amelyeket a technológia képes megoldani, de a konkrét megoldásokról nem a fogyasztókat kérdezte.

A piackutatással ugyan elkerülhette volna a kockázatvállalást, de ő nem félt ettől. “Ez az, amit köznyelven vezetésnek hívunk” - állapítja meg Bai, majd hosszan fejtegeti, hogy míg Jobs meg tudta érteni a modern világ komplexitását, és alakítani is tudta a környezetet, addig az amerikai politikai szereplők képtelenek erre.

Azt írja, hogy az amerikai politika továbbra is csak annyit tud ajánlani az embereknek, hogy vagy a huszadik századi központosított kormányati rendszer oldja meg a problémáikat (ez lenne a demokrata verzió), vagy épp ellenkezőleg, fel kell számolni minden szövetségi programot és az emberek számára marad az öngondoskodás (ez lenne a republikánus megoldás). Bai szerint az amerikai politikusok képtelenek bármilyen újításra fókuszcsoportok nélkül, és a pártok nem az Apple-re, hanem a General Motorsra hasonlítanak, amely húsz éve ugyanazoknak a modelleknek a ráncfelvarrott verziót gyártja újra és újra.

Bai szerint a Jobs és az amerikai politikai szereplők közti szakadék generációs különbségnek tudható be. Ez szerinte a magyarázata annak is, hogy 2008-ban miért volt olyan sok lelkes fiatal híve Barack Obamának. “Obama kampánya, amely a párteliten kívül fogant meg, és amely az online részvételre épül, úgy tűnt mint a politika high-tech újragondolása” - írja Bai, persze aztán hozzáteszi, hogy Obama most már közel sem inspirál olyan sok embert, és sokkal inkább tűnik egy hagyományos, épp az újraválasztásáért küzdő demokrata politikusnak.

Obama amúgy nagy rajongója volt Jobsnak. Pár napja elmesélte, hogy az iPadjét a hivatalos bemutató előtt kapta meg személyesen az Apple-vezértől, és a halálhírre is egy nagy tiszteletről és csodálatról árulkodó közleménnyel reagált. Obama és Jobs ugyan láthatóan jól megértette egymást, de Matt Bai végkövetkeztetése az, hogy a politikában igazi változás csak akkor fog bekövetkezni, ha beérnek azok a generációk, amelyek már az Apple-alapító zseniális termékein nőttek fel. Ahogy a híres Apple-hirdetés szlogenje szólt, talán sokan kezdenek el “másképp gondolkodni”.