potus & co

Az egyik eltávozott főszerkesztőnk a szerkesztőségre hagyta az Atlantic magazin több évfolyamát, és a folyosón járva megakadt a szemem egyiknek a címlapján. Lessons of a failed presidency (Egy kudarcot vallott elnökség tanulságai) - állt a címlapján, és az első gondolatom az volt, hogy ezek szerint észre sem vettem, hogy az Atlantic leközölt egy ilyen kemény értékelést Barack Obamáról. Aztán közelebb hajolva láttam, hogy ez valójában a 2007 szeptemberi szám, de ha már így felkeltette az érdeklődésemet, akkor magamhoz vettem (Péter, ezúton is köszönöm!).

A Bush-elnökség kudarcairól szóló írások közül a legcombosabb az, amely a befolyásos tanácsadó, Karl Rove munkásságát dolgozza fel, és nemcsak múltidézésre alkalmas, hanem elgondolkodtató adalékokat ad az elmúlt pár évnek az értelmezéséhez is. A cikk kiindulópontja az, hogy a politikatudományban mintegy ötven évvel ezelőtt megalkották az úgynevezett átrendeződés-elméletet, amely szerint az amerikai történelem során volt néhány olyan kiemelt jelentőségű, fordulópontot hozó elnökválasztás.

Rove történelmet akart csinálni - Forrás: Rove.com

Ilyennek tartják például Franklin Delano Roosevelt 1932-es győzelmét, ami után tartós demokrata uralom következett. A cikk szerint a politológusok nagyjából egyetértenek abban, hogy ilyen átrendeződéshez szükség van egyrészt arra, hogy a választók párthűsége gyenge legyen (tehát megérjenek az átrendeződésre), másrészt pedig arra, hogy legyen valami olyan, traumatikus esemény, amely elindítja magát a folyamatot.(FDR esetében ez volt a nagy gazdasági válság).

A cikk szerint Rove meg volt győződve arról, hogy Bush megválasztásakor hasonló helyzetben volt az ország, és ugyan akkor épp nem volt semmilyen traumatikus esemény, a terve az volt, hogy egy sor nagyívű program (például a társadalombiztosítás részleges privatizációja vagy a bevándorlás reformja) révén mesterségesen elindítja a nagy átrendeződést. Később megérkezett a nagy sokk is 9/11 képében, de mára tudjuk, hogy a nagy Rove-féle mutatvány megbukott, vagy legalábbis egyik nagy belpolitikai tervből sem lett semmi.

Mai szempontból azért érdekes ez a cikk, mert ugyan 2008-ből nem emlékszem az átrendeződés-elmélet emlegetésére, de arra igen, hogy sokan jósoltak egy hosszan tartó demokrata uralmat. Obama történelmi győzelmet aratott, és a demokraták kerültek többségbe a törvényhozás mindkét házában. Akkoriban sok szó esett arról, hogy az állam szerepét tekintve új korszak kezdődik, a politikai viszonyokra pedig jellemző volt, hogy a Time magazin 2009 májusában azzal a címmel közölt címlapsztorit a republikánus pártról, hogy “Veszélyeztett faj”. Azóta tudjuk, hogy ez a demokrata fölény sem tartott sokáig, bár az is igaz, hogy akár a kongresszusi republikánusok, akár az elnökjelöltségre készülő republikánus politikusok megítélését nézzük, valahogy nem érződik egy FDR- vagy Lincoln-momemtum előszele az ő oldalukon sem.

Lehet persze, hogy ez is átrendeződés, csak még arról sincs senkinek fogalma, melyik irányba.

Herman Cain meghökkentő cigizős hirdetése után nem éppen Jon Huntsmantől vártam volna az újabb szórakoztató reklámspotot. Erre pénteken közzétett egy videót, amellyel Mitt Romney-t támadja. Az üzenet a szokásos: Romney egy flip-flopper, aki állandóan váltogatta az álláspontját fontos kérdésekben (például abortusz, fegyverviselés), függően az épp aktuális érdekeitől és a politikai széljárástól.

Ami újdonság, hogy Huntsman stábja ezt az üzenetet egy ugráló játékgorillával illusztrálja. Nagyon érdekes, és tényleg kíváncsi vagyok, mivel fog visszavágni Romney, akinek valóban ez a vélt vagy valós elvtelenség a legnagyobb gyengesége. Ezzel támadják nemcsak republikánus riválisai, hanem Barack Obama emberei is, akik minden bizonnyal azért is olyan hevesek, mert épp attól tartanak a legjobban, hogy a többi indulóhoz képest mérsékeltnek tekinthető Romney lesz a republikánusok jelöltje a jövő évi elnökválasztáson.

Egy igazán barátságos, könnyen fogyasztható téma következik: adótervek az elnökválasztási kampányban. Tudom, első hallásra nem tűnik túl szexinek, de valamiért mégis sorban döntenek úgy az elnökválasztáson induló republikánusok, hogy elő kell állniuk valamilyen nagyszabású adóátalakítási tervvel.

A legtöbb figyelmet a felmérések szerint egyébként is meglepő módon megerősödött, és a hírekben egyre többször szereplő Herman Cain elképzelése kapta, aki a 9-9-9 jegyében alakítaná át az amerikai szövetségi adórendszert. A három szám azt takarja, hogy a jövedelemadó, a forgalmi adó és a társasági adó is 9 százalékos lenne. Ez jelentős változást hozna (elég csak belegondolni, hogy a társasági adó 35 százalék), de a kampányban amúgy is üzleti múltját hangsúlyozó Cain azt állítja, hogy ilyen radikális lépésekre - lényegében egy egykulcsos adórendszer bevezetésére - van szükség ahhoz, hogy lendületbe hozzák a gyengélkedő gazdaságot.

Herman Cain - Forrás: http://www.facebook.com/THEHermanCain

Először még csak egyik riválisa, Jon  Huntsman kötött bele Cain tervébe azzal a poénnal, hogy a 9-9-9 inkább hasonlít egy pizza árára (ezzel utalva arra, hogy Cain korábban a Godfather pizzérialáncot vezette), de aztán szaporodtak a szakmaibb jellegű kritikák is. Adózással foglalkozó szervezetek - és persze demokrata kampányolók - kiszámolták például, hogy ebben a rendszerben a háztartások több mint 80 százaléka számára emelkednének meg az adóterhek. Cain végül meg is hátrált, és bejelentette, hogy egyrészt a szegények kedvezményt fognak kapni, illetve lesznek olyan, magas munkanélküliség által sújtott földrajzi övezetek, ahol enyhébbek lesznek a cégekre nehezedő közterhek.

Ez persze már nem éppen az egyszerűség irányába mutat, és hasonló csapdába esett bele Rick Perry is. A texasi kormányzó szintén egy egykulcsos, 20 százalékos jövedelemadó-kulcsot jelentett be, de ő már egyből hozzá is tett egy apróbetűs részt. A javaslatában szerepel ugyanis az is, hogy ha valakinek mégis jobban megéri a mostani rendszer szerint adóznia, akkor az választhatja azt. Az ötletet kísérő, jól hangzó ígéret az, hogy ha ez megvalósul, akkor az amerikaiak megszabadulnak egy csomó papírmunkától, és egy képeslapon is elintézhetik majd az adóbevallásukat. Ahogy azonban az Economist bloggere nagyon józanul rámutat, ez után mindenkinek kétszer (egyszer a jelenlegi, egyszer az új rendszer alapján) kell számolgatnia ahhoz, hogy dönteni tudjon, ami éppenséggel inkább bonyolítani fogja a helyzetet.

És akkor olyan apróságokról még nem is volt szó, hogy vajon ezek az új adórendszerek hogyan viszonyulnának a költségvetés kiadási oldalához. Itt persze viszonylag egybevág a republikánusok válasza: megszorításokra, a kiadások csökkentésére van szükség. Az ügyetlenkedések is jelzik azonban, hogy az adókkal kapcsolatos üzeneten még van mit finomítani.

Szegény Jon Huntsmant épp akkor emlegették a legtöbbet a republikánus tévévitáról szóló hírekben, amikor úgy döntött, hogy nem megy el a rendezvényre. A felmérések szerint elhanyagolható támogatottsággal rendelkező Huntsman az eheti Las Vegas-i vitát hagyta ki tiltakozásul amiatt, hogy Nevada állam bejelentette, a vártnál korábban, január 14-én akarják tartani a jelölőgyűlésüket. Ezt felháborodással fogadták New Hampshire-ben (azon kevés államok egyikében, ahol történetesen Huntsman mutat némi életjelet), ahol 1976 óta hagyományosan az elnökválasztási küzdelem első előválasztását tartják.

A nevadaiak október 5-én jelentették be a dátumot, azóta kisebb háború dúlt az előválasztási naptár körül. A New Hampshire-i törvények szerint ugyanis az előválasztást legalább hét nappal a következő “hasonló választás” előtt (és a hagyomány szerint lehetőleg kedden) kell megtartani, január 3-a azonban már le van foglalva Iowa állam számára.

A “hasonló választás” arra utal, hogy kétféle módon döntenek az egyes államok arról, hogy az adott párton belül mely jelöltet akarják indítani az elnökválasztáson. Vannak a primary-k, amiket az egyszerűség kedvéért hívjunk előválasztásnak: ilyenkor egy hagyományos fülkés-szavazólapos módszerrel döntenek a helyiek a jelöltekről. És vannak az úgynevezett caucusok, amikor gyűléseket hívnak össze, és ott órákon át tartó jelölési folyamat során dől el, ki lesz a győztes. Iowában caucust tartanak, New Hampshire-ben primary-t.

Tehát, visszatérve a dátumra, ha maradt volna a január 14-i nevadai időpont, akkor New Hampshire beszorult volna Nevada és Iowa közé. Vagy fel kellett volna adni a keddi hagyományt, vagy pedig túl közel kerültek volna a nevadai caucushoz. Elsőre ugyan nem feltétlenül látni ennek a közelségnek fontosságát, de a New Hampshire-iek attól tartottak, hogy ha egyből utánuk következik egy választás, akkor azzal az állam sokat veszít politikai jelentőségéből (kicsi államként amúgy nem sok szerepet játszanak az országos politikában ettől az előválasztástól eltekintve), hiszen ahogy vége a szavazásnak, egyből tovább is irányul a figyelem a következő államra.

A vita rendezését nehezítette, hogy valójában nem is elsősorban a nevadaiakat lehetett okolni a konfliktusért. Ők ugyanis már csak akkor szánták el magukat erre a döntésre, amikor Florida bejelentette, hogy január 31-én fogja tartani az ottani előválasztást. Ezzel aztán teljesen felborult a republikánus pártvezetés (mivel a demokraták jelöltje minden bizonnyal Barack Obama elnök lesz, így most csak a republikánus oldal érdekes előválasztási szempontból) eredeti terve, amely szerint az egész előválasztási folyamat februárban indult volna el.

A szombati döntés értelmében február 4-én lesz a nevadai caucus. New Hampshire várhatóan január 10-ére fogja kiírni a saját előválasztását, és mivel a következő, dél-karolinai forduló csak január 21-én lesz, így bőven lesz idejük az oda irányuló figyelem kiélvezésére. A nevadaiak pedig vigasztalódhatnak azzal, hogy az országos pártvezetés megígérte nekik, hogy VIP-szobákhoz juthatnak majd a jövő nyári republikánus konvención, ahol a végső szót kimondják arról, ki lesz a republikánus kihívója Barack Obamának a novemberi elnökválasztáson.

Bár elvileg a sokadik alkalommal már unalmasnak kellene lenniük ezeknek a republikánus tévévitáknak, azért időnként vannak érdekes villanások. Így volt a keddi Las Vegas-i rendezvényen is, ahol a felmérések alapján a legerősebb jelöltnek számító Mitt Romney állt a támadások kereszttüzében. Különösen kemény ütéseket próbált bevinni Rick Perry, aki az elmúlt néhány vitában halvány teljesítményt nyújtott, most viszont láthatóan úgy döntött, hogy keményebb arcát mutatja meg.

A fenti videó azt a részletet mutatja be, amikor Perry nekiment Romneynak, azt állítva, hogy illegális bevándorlókat alkalmazott kerti munkák elvégzéséhez. Romney ezt tagadta, szerinte csupán arról van szó, hogy az általa megbízott cégnél voltak illegális bevándorlók, de ő erről csak később szerzett tudomást, és akkor felmondott a vállalkozásnak. (A történet amúgy nem új, az alapja egy 2006-os Boston Globe-cikk, és az ügy téma volt az előző, 2008-as kampányban is.)

Nem is a konkrét vádak az igazán érdekesek, hanem az, hogy mennyire személyeskedővé vált a vita. Romney és Perry egymás szavába vágva beszélnek, és szokatlan módon még hozzá is érnek egymáshoz. Vajon mit hoznak majd a következő viták?