potus & co

Kedden New Hampshire államba érkezik Barack Obama, hogy gazdasági terveiről beszéljen a helyieknek. Az elnököknek még nehéz időkben is kijáró szívélyes fogadtatást beárnyékolja majd egy tévékampány, amely éppen most kezdődik. A jelen állás szerint a republikánus elnökjelöltségre legesélyesebb Mitt Romney készíttetett egy olyan szpotot, amely szembesíti Obamát 2008-as ígéreteivel és a gazdaság jelenlegi állapotával.

A klip nem annyira hatásvadász, mint Perry reklámjai, és nem is annyira formabontó, mint Cain egynémely szpotja, viszont szerepel benne egy jó nagy csúsztatás (ami szintén nem idegen az amerikai kampányoktól sem). Idézik Obama egy 2008-as mondatát, amely szerint “ha tovább beszélünk a gazdaságról, akkor veszíteni fogunk”. Mint azonban a New York Times rámutat, Obama itt valójában akkori republikánus riválisán, John McCainen gúnyolódott, az ő stábjának egyik tagja nyilatkozta ugyanis, hogyha a gazdasági válság marad a téma, akkor el fogják bukni a választást.

Romney-ék nem is tagadják, hogy kiforgatták Obama mondatát, de szerintük ez jogos, mert az elnök most, a 2012-es választás előtt épp azt próbálja elérni, hogy lehetőleg minél kevesebb szó essen a gazdaságról, és helyette Romney személyét (leginkább azt, hogyan váltogatta a nézeteit különböző fontos kérdésekben) próbálja a középpontba helyezni.

Ez egyébként Romney első televíziós hirdetése, és ha eltekintünk ettől a jó alaposan megcsavart mondattól, akkor megállapíthatjuk, hogy bizony így kampányol egy magabiztos, már az előválasztások előtt toronyamagas esélyesnek nyilvánított politikus. Republikánus riválisaira egy szót sem veszteget, hanem egyből a fő ellenfélet rohanja le.

Ismerős a helyzet. Hatalmas a tét, szorít a határidő, de nincs megoldás. Ez volt áprilisban a költségvetési krízisnél és augusztusban az adósságplafonról szóló döntésnél is. Abban a két esetben végül az utolsó pillanatban sikerült valahogy túllendülni a krízisen, most azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez újra így lesz.

Annak az amerikai sajtóban csak szuperbizottságnak hívott testületnek a munkájáról van szó, amely épp az adósságplafonos egyezség eredményeként állt fel. Akkor a republikánusok és a demokraták képtelenek voltak megegyezni arról, milyen összetételű megszorító csomaggal próbálják egyensúlyba hozni az ország pénzügyeit. A republikánusok azt mondták, hogy csak kiadáscsökkentések jöhetnek szóba, a demokraták viszont adóemeléseket is akartak.

Miután nem sikerült megállapodni, így annyit tettek, hogy elodázták a döntést. Felállították ezt a törvényhozási szuperbizottságot - hat demokrata, hat republikánus taggal -, hogy dolgozzon ki egy egyensúlyi programot. Határidőnek november 23-át szabták meg, de ez valójában 21-ét jelenti, mivel ha születik valamilyen terv, azt a kongresszushoz való benyújtás előtt még véleményeznie kell a pártoktól független Kongresszusi Költségvetési Irodának is.

Annyira persze nem voltak naivak a pártok az augusztusi döntéskor, hogy azt higgyék, a bizottság csak úgy magától áthidaló megoldást talál a két oldal közötti totális nézetkülönbségre. Egyrészt előre meghatározták, hogyha a bizottság javasol egy tervet, akkor arról a kongresszus egyben szavaz majd, tehát nem lehet rajta módosítgatni. Másrészt - és ezt szánták erősebb nyomásgyakorlási eszköznek - eldöntötték azt is, hogy ha a testület tagjai nem tudnak megállapodni, akkor automatikus költségvetési megszorítások lépnek életbe, méghozzá mindkét oldalnak kedves területeken (a republikánusoknak a védelmi kiadások csökkentése, a demokratáknak a jóléti ellátások visszafogása fájna igazán).

A pártok azt gondolták, hogy ez elegendő ösztönzés lesz arra, hogy megegyezés szülessen. Most úgy néz ki, hogy elszámították magukat, a határidő előtti napon elhangzott nyilatkozatok alapján ugyanis a bizottság tagjai még csak közel sem jutottak egy lehetséges alkuhoz. Bár születtek tervek, de ezek vagy az egyik, vagy a másik oldalnak elfogadhatatlannak bizonyultak. A republikánusok például az utolsó napokban letettek az asztalra egy tervet, amelyben még adóemelések, illetve adókedvezmények megszüntetése is szerepelt (korábban még ennek még a gondolatától is irtóztak), viszont ezzel együtt a jövedelemadót csökkentették volna mindenkinek (köztük a leggazdagabbaknak is), amit a demokraták elutasítottak.

A sokak által várt nagy alku ugyanakkor nemcsak azért nem született meg, mert a tüzet és vizet kellene egyesíteni, hanem azért sem, mert valójában nem is volt is igazán nagy nyomás a bizottságon. Az automatikus megszorításokat ugyan egyik oldal sem akarja, de ezek nagy része valójában csak 2013-ban lépne életbe, így sokan gondolhatják azt a törvényhozásban, hogy addig még bőven ráérnek kitalálni valamit (arról nem is beszélve, hogy közben még lesz egy elnökválasztás is).

Bár vannak olyan tételek - például a munkanélküli segélyek és egyes adókedvezmények -, amelyek idén év végén lejárnak, és ha nem hosszabbítják meg őket, az károkat okozhat az egyébként is gyengélkedő gazdaságnak, de ezekről a bizottságtól függetlenül is tud majd dönteni a kongresszus. Legfeljebb azon gondolkodhatnak el, hogy akkor mi értelme is volt ennek az egész szuperbizottságosdinak.

Rick Perry múlt heti szerencsétlenkedése után az elnökválasztási kampány egy másik republikánus résztvevője, Herman Cain volt képtelen válaszolni egy viszonylag egyszerű kérdésre: egyetért-e azzal, ahogy Barack Obama kezelte a líbiai helyzetet?

Normális esetben egy szuperhatalom vezetőjének készülő politikusnak csípőből kéne válaszolnia egy ilyen felvetésre, de Cain - ahogy a fenti videóban látható - előbb másodpercekre magába szállt, majd elkezdett egy gondolatsort, amelyet aztán egyből vissza is vont, és végül csak olyan közhelyeket puffogtatott, hogy egy parancsnoknak tisztában kell lennie a tényekkel.

Ha esetleg valaki most megijedne, hogy ő lesz az Egyesült Államok következő elnöke, akkor az megnyugvást találhat abban a tényben, hogy a zaklatási vádakkal illetett Cain népszerűsége egyre csökken.

Sőt, többen pedzegetik, hogy valójában nem is gondolta komolyan az egészet, és a kampányt csak azért folytatja, hogy ismertebb legyen, és így több pénzt keressen könyveivel és beszédeivel. Erre utal állítólag az, hogy nem is állított fel igazán komoly kampányszervezetet az előválasztások első állomásain, New Hampshire-ben és Iowában.

Valamiért kialakult az a szokásom, hogy az Economistban másodikként mindig a könyvrovatot nézem meg (az első vagy a címlapos vezércikk vagy a Lexington-sorozat az USA-rovatban), és most is belefutottam egy érdekes - és a blog szempontjából releváns - cikkbe. Jeffrey Sachs új könyvét mutatják be, amelynek címe: The Price of Civilisation: Reawakening American Virtue and Prosperity (A civilizáció ára: Az amerikai érték és jólét újraébresztése).

Ahogy az Economist recenzora is rámutat, a világhírű közgazdász eddig elsősorban a fejlődő világról alkotott nézeteiről (a Columbián tanító professzor az ENSZ-főtitkár tanácsadója, a szegény országok felemelését célzó Millennium Projekt korábbi vezetője) volt ismert, de ez a könyv szokatlan módon a saját hazájáról, az Egyesült Államokról szól. Sachs azt írja le benne, hogy szerinte milyen okok vezettek az ország súlyos gazdasági problémáihoz, illetve megoldási javaslatokkal is előáll a kilábaláshoz. Ami különösen érdekessé teszi a könyvet - legalábbis az Economist és a Reuters recenziói alapján -, hogy Sachs az okok és a megoldások esetében sem szorítkozik a gazdaságra, hanem átmerészkedik a politika területére is.

Jeffrey Sachs - Forrás: Columbia.edu

Szerinte a problémák ott kezdődtek, hogy a hatvanas években a déli demokraták (a Johnson elnök-féle polgárjogi reformok hatására) átvándoroltak a republikánusokhoz, akik így megerősödve tudtak szembeszállni az aktivista kormányzati törekvésekkel. Sachs szerint az igazi baj pedig akkor történt, amikor a Reagan-adminisztráció azt a téves diagnózist állította fel, hogy a túl nagyra nőtt kormány okozta a ‘70-es évek gazdasági válságait, majd ebből következett az adóknak és általában bármilyen kormányzati beavatkozásnak a démonizálása. Sachs szerint ez volt talán a legnagyobb bűnt az elmúlt évtizedekben, és ennek isszák most a levét az amerikaiak.

Eddig úgy tűnhet ez a gondolatmenet, mint egy szokásos demokrata pamflet, Sachs azonban nem áll meg itt. Keményen támadja ugyanis a demokratákat is, akik szerinte legfeljebb abban különböznek a republikánusoktól, hogy míg azokat a nagy olajcégek tartják a markukban, addig ők a Wall Street befolyása alatt állnak. Sachs szerint az Obama-adminisztráció sem hozott semmilyen változást, továbbra is a lobbisták, a hadsereg és a pénzügyi körök uralják a politikáját.

Sachs megoldási javaslatainak gazdasági része adóemeléseket, valamint a dolgozók képzésére és a kora gyermekkori fejlesztési programokra fordított pénzek növelését tartalmaz. Radikálisabbnak tűnnek a politikai elképzelései: szerinte teljesen át kellene alakítani a mostani alkotmányos berendezkedést, és inkább valamilyen francia stílusú félprezidenciális rendszert kellene kialakítani, ahol kevésbé szigorúan van elválasztva a végrehajtói és a törvényhozói hatalom. Sachs szerint ezzel el lehetne érni, hogy hosszabb távú perspektívákban gondolkodjanak a politikusok, szemben a mostani rendszerrel, amelyben kétévente tartanak választásokat (mármint a törvényhozásban).

Azzal valószínűleg a tekintélyes közgazdász is tisztában van, hogy nem sok esély van arra, hogy ezek a politikai változások bekövetkezzenek, főleg nem a belátható jövőben. A könyv szerint abban nem is bízik, hogy a mostani politikai elit ráébred saját hibáira, és teljes irányváltásra szánja el magát, abban viszont igen, hogy a most felnövő korosztály végrehajtja a remélt változtatásokat. Sachs szerint ennek a millennium-generációnak a tagjai sokkal liberálisabbak és iskolázottabbak, mint a szüleik, így az idő a könyvben megfogalmazott céloknak dolgozik.

Rick Perry stábja az utóbbi hetekben lebegtette, hogy a texasi kormányzó esetleg kihagyna néhány tévévitát. Végül mégis elment a legutóbbi, szerda esti fórumra, amelyet a Michigan állambeli Rochesterben tartottak a jövő évi elnökválasztáson indulni akaró republikánus politikusok között. Most feltehetően azt kívánja, bár ne tette volna. Perry ugyanis akkorát - nincs rá jobb szó - égett, amekkorát még újonc, sokadvonalbeli politikusoktól se nagyon látni, nemhogy egy olyan embertől, akinek évtizedes kormányzói tapasztalata van, és egy szuperhatalom vezetője akar lenni.

Ahogy a fenti videóban is látható, az történt, hogy Perry fel akart sorolni három olyan kormányzati szervet, amelyet megszüntetne, ha elnökké választanák. A gond az volt, hogy csak kettőig jutott a felsorolásban, és ugyan előbb próbálta viccel elütni a dolgot, de aztán az újságíró kérdésére (most akkor melyik is a harmadik intézmény?) kénytelen volt kimondani azt, amit politikus szájából ritkán hallani: "Nem tudom."

Később ugyan egy másik kérdésre reagálva közbevetette, hogy most már eszébe jutott, az oktatási és a kereskedelmi minisztérium mellett az energiaügyi minisztérium lenne a harmadik, amelyet bezárna, nyilvánvaló, hogy kármentésnek ez már kevés volt. Az augusztusi kampánykezdetkor még a felmérések élén álló texasi kormányzó támogatottsága folyamatosan csökkent, ez a csúnya hiba pedig akár meg is pecsételheti a sorsát.