potus & co

Nagyon érdekessé tette a republikánus elnökválasztási kampányt Newt Gingrich kissé meglepő előretörése. Rick Perry és Herman Cain látványos meggyengülésével úgy tűnt, már senki nem fogja megakadályozni Mitt Romney-t abban, hogy megszerezze a párt jelölését a jövő évi elnökválasztásra. Most azonban több felmérés is azt mutatja, hogy Gingrich nemcsak épp hogy megelőzte Romney-t, hanem fölényesen vezet.

Ráadásul ez igaz minden lehetséges republikánus választói csoportra – mutat rá a Weekly Standard a Rasmussen felmérésére hivatkozva -, a konzervatív Tea Partysokra, az úgynevezett establishment tagjaira és azokra a függetlenekre is, akik várhatóan szavaznak majd az előválasztásokon.

Gingrich a figyelem középpontjában - Forrás: Facebook.com/newtgingrich

Ez életveszélyesnek tűnik Romney számára, akit ráadásul láthatóan felkészületlenül ért ez a fordulat. Rick Perryt mesteri módon intézte el a tévévitákban, Herman Cainnel nem volt sok dolga, mert az ő kampánya a zaklatási vádak (és nem éppen túlzott alkalmasságról tanúbizonyságot adó nyilatkozatai) alatt omlott össze, Gingrich azonban egyrészt náluk jóval ismertebb, másrészt jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezik az országos politikában.

Az egyik nagy fegyver Romney kezében épp az lehetne, ha rámutatna arra, mennyi mindenben váltogatta álláspontját (például egészségügy, klímaváltozás) Gingrich, de ezt nem teheti meg, mert őt magát is épp azzal szokták vádolni, hogy szélkakas módjára politizál. (Érdekesség ugyanakkor, hogy Ron Paul készíttetett egy Gingrich-videót épp ezzel az üzenettel – köszönet Faluvégi Balázsnak, hogy felhívta rá a blog figyelmét.) Közben maga Gingrich bejelentette, hogy nem fog negatív kampányt folytatni egyik republikánus riválisa – így Mitt Romney – ellen sem.

Így elvileg békés hetek elé nézhetnénk, viszont valójában csak annyi történik, hogy a kampánygépezetek szofisztikáltabb üzemmódba kapcsolnak. Gingrich például csütörtökön újságíróknak nyilatkozva úgy fogalmazott: „Nem akarom magam megkülönböztetni Romney-tól. Boldog vagyok úgy, ahogy vagyok. Azt hiszem, ez különböztet meg engem Romney-tól.” Ezt persze könnyen lehetett úgy értelmezni (még ha Gingrich ott a helyszínen vissza is utasította ezt), mint egy burkolt támadást Romney ellen, akit ellenfelei eddig is előszeretettel állítottak be egy meghasonlott személyiségként.

Mitt és Ann Romney - Forrás: flickr.com/photos/mittromney

Közben ugyanakkor a Romney-stábban is dolgoznak azon, hogyan tudják megállítani Gingrich előretörését. A Washington Post például már ennek tudta be azt, hogy Romney a múlt heti hálaadás előtt egy iowai rendezvényen hosszan beszélt arról, hogyan ismerkedtek meg a feleségével, hogy mennyire hűségesek egymáshoz, és hogy mennyire hősiesnek tartja felesége küzdelmét betegségével (Ann Romney-t 1998-ban szklerózis multiplexszel diagnosztizálták, azóta sikerült tünetmentessé válnia). Nem kellett ennél többet mondania ahhoz, hogy átjöjjön az üzenet: az ő családi élete sokkal példásabb, mint Newt Gingriché, aki jelenleg harmadik feleségével él együtt, és egyik korábbi feleségét akkor csalta meg, amikor az asszonyt rákkal kezelték.

Lehet tehát, hogy Romney ezen a fronton próbálja legyőzni ellenfelét, és tudatos üzenetformálásra utal az is, hogy épp most hétvégén adtak egy páros interjút a Parade Magazinnak, és a legutóbbi tévéhirdetések is egy olyan fekete-fehér képpel zárulnak, amelyen a házaspár látható kézen fogva.

Ha esetleg úgy alakul, hogy Rick Perry eltűnik az elnökválasztási kampány süllyesztőjében, azt biztosan mindenki bánni fogja, aki a politikára nemcsak véres komolysággal, hanem mint a szórakoztatóipar egyfajta sajátos leágazásaként tekint. Perry már megajándékozott bennünket egy kínosan szórakoztató pillanattal az egyik tévévitában, most pedig egy választási fórumon mondott két nagy hülyeséget. Ráadásul mindezt sikerült egyetlen rövid mondatban megtennie.

Perry számít a fiatalok szavazatára - Forrás: Rickperry.org

A texasi kormányzó a New Hampshire-i Manchasterben találkozott főiskolai diákokkal, és viccelődve megjegyezte nekik, nagyon örömmel fogadná a szavazatukat, már ha 2012. november 12-ig betöltik a 21. életévet. Ezzel a poénnal csak két gond van: egyrészt az Egyesült Államokban 18 évtől jár a választójog (bár a felnőtté válásnak valóban egyfajta határa a 21 év, onnantól lehet például alkoholt vásárolni), másrészt az elnökválasztás nem 2012. november 12-én, hanem november 6-án lesz.

A CNN szerint Perry láthatóan nem jött rá arra, hogy hibázott, de a közönség tagjai közül többen nevettek. Valószínűleg ők is azok közé tartoznak, akik bánni fogják, ha Perry kiesik a mezőnyből.

A brutális jelző igazából nem a sajátom, Mike Allen pótolhatatlan hírleveléből vettem, de nagyon találónak érzem. A klipet a demokrata párt készítette Mitt Romney-ról, a republikánusok lehetséges elnökjelöltjéről. Az üzenet nem új, Romney-t már régóta vádolják azzal, hogy szélkakasként váltogatja politikai nézeteit, a klip azonban annyira profin tálalja ezt (még ha néhány idézetnél van is olyan érzésünk, hogy azért a kontextust jó lenne ismerni), hogy nehéz elképzelni, hogyan lehetne ezt kimagyarázni. Az igazi (vagy ha úgy tetszik: brutális) erejét egyébként épp az adja – mint Mark Halperin újságíró egy reggeli tévéműsorban elmésen megjegyezte -, hogy tele van poénokkal, amelyek elveszik egy kicsit az élét, és így kisebb az esélye annak, hogy a negatív üzenet visszahulljon a készítőkre, vagyis végső soron Obamára.

Az ínyenceknek itt a hosszabb, mintegy négyperces verzió.

John F. Kennedy némi munkával, valamint napozással és golfozással tervezte tölteni a napot. Vasárnap volt, 1960. december 11-e, bő egy hónappal az elnökválasztás után, amelyet szoros versenyben nyert meg Richard Nixon ellenében. A Floridai Palm Springsben pihent a családjával, de egyedül indult el a délelőtti misére, és úgy volt, hogy később csatlakozik hozzá a felesége a gyerekekkel.

Sem ő, sem a titkosszolgálat nem tudott arról, hogy a ház közelében egy autóban ülve várakozott egy Richard Pavlik nevű férfi. Pavlik gyűlölte Kennedyt, és már a puszta gondolatától is elszörnyedt annak, hogy a következő év januárjában ő fog beköltözni a Fehér Házba. Az idős, megkeseredett férfi elhatározta, hogy megakadályozza ezt. Arra a pillanatra várt, hogy Kennedy beszálljon a kocsiba, amellyel a titkosszolgálat emberei a templomba tervezték vinni. Pavlik ekkor beindította a motort, beleirohant a leendő elnök kocsijába, és abban a pillanatban bekapcsolta a saját autójában elhelyezett robbanószerkezetet. Akkora robbanás volt, amely egy kisebb hegyet is eltüntetett volna. Kennedy testéből semmilyen ép maradvány nem maradt meg.

A család mentette meg Kennedyt - Forrás: http://www.jfklibrary.org

Ez most persze a fantázia szüleménye, mert mindenki tudja, hogy John Fitzgerald Kennedyt nem 1960-ban Floridában, hanem három évvel később, 1963 novemberében ölték meg Dallasban. Nem sokon múlt azonban, hogy a fenti történések nem váltak valósággá. 1960 decemberében ugyanis az amerikai hatóságok őrizetbe vettek egy Richard Pavlik nevű férfit azzal a gyanúval, hogy meg akarta ölni a leendő elnököt. A nyomozás során kiderült, hogy Pavlik csak azért nem hajtotta végre a merényletet azon a bizonyos vasárnapi reggelen, mert amikor Kennedy beszállt az autóba, akkor felesége és gyerekei is ott voltak a ház előtt. Hazafinak tartotta magát, nem pedig egy könyörtelen gyilkosnak, ezért fújta le az akciót.

Egy amúgy jelentéktelennek tűnő körülményen múlt tehát az, hogy Kennedy megérte elnöki beiktatását, Jeff Greenfield amerikai újságíró azonban idén megjelent, Then Everything Changed (És akkor minden megváltozott) című könyvében eljátszott többek között annak a gondolatával, hogy mi lett volna, ha Pavlik végrehajtja a merényletet. Nagy valószínűséggel már az is komoly gondot okozott volna például, hogy ki foglalja el az elnöki széket, mert 1960. december 11-én Kennedy még nem is volt hivatalosan megválasztva. Ehhez ugyanis előbb az egyes államok által delegált elektoroknak is szavazniuk kell, és ez öt nappal később, december 16-án történt csak meg. Greenfield alternatív történelemkönyvében végül Kennedy alelnökjelöltje, Lyndon Johnson került az elnöki székbe (ahogy ez egyébként megtörtént az 1963-as valódi merénylet után).

Bár először kicsit idegenkedtem a könyvtől, mert valahogy nem csigázott fel a “mi lett volna, ha?” kérdésfeltevés (mert hát a “mi is történt valójában?” legalább annyira izgalmas tud lenni), de beleolvasva megfogott a szórakoztatóan és informatívan megírt szöveg. Greenfield nemcsak egy korai Kennedy-gyilkosság gondolatával játszott el, hanem azzal is, hogy mi lett volna, ha Robert Kennedy túléli az ellene végrehajtott 1968-as merényletet, és aztán megnyeri az elnökválasztást. Nem ragad le a könyv a Kennedyeknél, szerepel benne annak a lehetséges forgatókönyve is, hogy mi lett volna, ha 1976-ban Gerald Fordot újraválasztják (legyőzve az ügyetlennek bizonyuló Jimmy Cartert), majd a romló gazdasági körülmények hatására az 1980-as elnökválasztást a demokrata Gary Hart nyeri meg (ellentétben a valódi győztessel, Ronald Reagannel).

Bár ezek a történetek a fantázia szüleményei, mégis sokat lehet belőlük tanulni, mert Greenfield alaposan tanulmányozta a szereplők karakterét és az adott korszakokat, és ennek alapján alkotta meg az alternatív forgatókönyveket. A könyvet olvasva pedig nehéz megállni azokat a gondolatkísérleteket, hogy vajon a közelmúltban mik lehettek azok a fordulópontok, amelyeken teljesen más irányt vehetett volna az amerikai politika. Ami nagyon adja magát, az például az, hogy mi történt volna akkor, ha 2008-ban nem Barack Obama, hanem Hillary Clinton győzedelmeskedik a demokrata előválasztásokon. Vagy például mennyivel lenne most sikeresebb Obama, ha már tavaly év végén (amikor még a demokraták voltak többségben a törvényhozásban) levezényli az adósságplafon körüli vitát a republikánusokkal.

Az aktív politikusok ugyan rendszerint csípőből utasítják vissza a hipotetikus kérdéseket, de van egy olyan sejtésem, hogy magukban azért ők is eljátszadoznak a “mi lett volna, ha” kérdéssel. Ha másért nem is, legalább azért, hogy okuljanak belőle.

Köszönet Nádori Péternek a könyvért.

Először volt Michele Bachmann. Aztán jött Rick Perry. Legutóbb pedig Herman Cain. Mindhármukban közös, hogy az elmúlt néhány hónapban rövid időre az elnökválasztási kampány republikánus mezőnyének élére - vagy legalábbis az első vonalba - kerültek a felmérések szerint. Úgy tűnt, hogy nekik esélyük lehet arra, hogy legyűrjék a választásra talán legtudatosabban és legprofibban felkészült, viszont nem éppen inspiráló Mitt Romney-t.

Végül néhány hétnél egyikük sem bírta tovább. A nyár közepén még erősnek tűnő Bachmannt elhomályosította a kampányát auguszusban elindító Perry. Ő aztán több tévévitában is csúnyán leszerepelt, a helyét átvevő Cain felemelkedését pedig egy szövevényes zaklatási ügy állította meg (és fordította vissza).

Newt Gingrich - Forrás: Facebook.com/newtgingrich

A legújabb titkos fegyvernek Newt Gingrich tűnik, aki az elmúlt néhány hétben hirtelen a felmérések élére került, és most róla szólnak a “vajon megállítja-e valaki Mitt Romney-t?” kérdést tárgyaló politikai elemzések és egyéb műfajú okoskodások. Arra többen rámutattak, hogy Gingrich ellen szól, hogy nemcsak harcias nyilatkozatai miatt számít ellentmondásos figurának, hanem azért is, mert egy sor vitatható, visszatetsző ügy kötődik hozzá. A törvényhozásból eleve azért kellett távoznia, mert egy etikai vizsgálatban elmarasztalták, és az sem feltétlenül öregbítette a hírnevét, hogy miközben a Lewinsky-botrány által megtépázott Bill Clinton megbuktatásán ügyködött, addig ő maga is csalta a feleségét egy kongresszusi beosztottjával.

Vannak ráadásul újabb történetek is. Nem feltétlenül jó kampányüzenetnek bizonyult például az, amikor kiderült, hogy ugyan együttérzően szónokol a válság alatt nyögő amerikaiakról, de közben több százezer dollár értékű hitelkapcsolatban áll (jelenlegi, harmadik feleségével együtt) a Tiffany ékszerüzlettel. Legutóbb pedig azért érték támadások, mert kiderült, hogy több mint másfél millió dollárért adott tanácsokat a hitelválság kialakulásáért felelősnek tartott állami kötődésű cégnek a Freddie Mac jelzálogcégnek. Gingrich ugyan azt állította, hogy történészként figyelmeztette a céget közelgő bajokra, de a sajtóhírek szerint ez nem igaz, és sokkal inkább klasszikus lobbistaként alkalmazták, hogy segítsen kivédeni a kongresszusi támadásokat.

Van tehát muníció bőven a Gingrich elleni támadásokhoz, de a politikust a címlapján nagy visszatérőnek kikiáltó konzervatív Weekly Standard főszerkesztője, William Kristol úgy érvel, hogy nem lesz olyan könnyű kicsinálni őt. Szerinte ugyanis például Bachmann-nal vagy Caine-nel ellentétben Gingrichet már jól ismerik az amerikai választók, és a republikánusok a problémás ügyeinek tudatában sorakoztak fel mögötte.

Kérdés, persze, hogy mit szólnak majd ezek a választók ahhoz, amit Gingrich a kedd esti tévévitában tett. Kijelentette ugyanis, hogy nem tartja helyesnek, ha az illegális bevándorlókat akár a családok szétszakításának árán is kitoloncolják az országból. “Kész vagyok elviselni a bírálatokat annak kimondásáért, hogy legyünk már annyira humánusak a törvény betartásánál, hogy ha állampolgárságot nem is adunk nekik, de megtaláljuk a módját annak, hogy törvényesen itt maradhassanak a családjukkal” - mondta Gingrich, aki sokat látott politikusként vélhetően nem lepett meg, hogy riválisai azonnal azzal vádolták meg, hogy amnesztiát akar adni az országban tartózkodó, becslések szerint több mint tízmillió illegális bevándorlónak.

Márpedig a bevándorlási amnesztia szitokszónak számít republikánus körökben, és Gingrich nyilván jól tudja azt is, hogy Rick Perry kezdetben jól indult kampánya részben épp egy hasonló megjegyzésen csúszott el. Ő egy tévévitában szívtelennek nevezte azokat, akik nem értenek egyet vele abban, hogy a gyerekkorú illegális bevándorlók állami támogatást kapjanak iskolai tanulmányaikhoz. Perry megjegyzését már a helyszíni közönség egy része is zúgolódva fogadta, és aztán néhány nap magyarázkodás után végül is visszavonta a szívtelenekről szóló mondatot.

Gingrich egyelőre kitart a kedd esti kijelentés mellett. Kérdés, hogy tőle elfogadják-e a republikánusok, akik láthatóan nagyon szeretnének találni valakit a mondanivalóját sokkal kimértebben és óvatosabban megfogalmazó Mitt Romney helyett.