potus & co

Emlékszünk még, mekkora hiszti volt áprilisban, amikor majdnem leállt a szövetségi kormánygépezet? Vagy amikor kis híján csődbe ment az Egyesült Államok augusztusban? Most elvileg valami hasonló veszély fenyeget, mégsincs az a nagy idegeskedés.

A törvényhozásnak péntek éjfélig kell egyezségre jutnia egy, a szövetségi kormányzatot finanszírozó törvényről, és ha ez nem sikerül, akkor leáll a gépezet. Mindenki azt mondja, nem szeretnék, ha ez történne, de a szorult helyzetből mindenki - értsd republikánusok és demokraták - szeretné kihozni az érdekeinek megfelelő legjobb eredményt. Ez egy hetek óta bonyolódó történet, és ugyan az erről szóló híreket igyekeztem szorgalmasan követni, néha az az érzésem, hogy talán már a törvényhozás tagjai is elveszítették a fonalat.

A lényeg azonban viszonylag egyszerűen összefoglalható: év végével hatályát veszti az ottani tb-járuléknak megfelelő adó csökkentésére hozott korábbi törvény, ami gyakorlatilag az összes amerikai dolgozót (mintegy 160 milliót) érintene. A demokraták - élen Obama elnökkel - szeretnék meghosszabbítani, szerint ugyanis ha ez az adó visszatér az eredeti szintre, az sok dollárt vesz ki az emberek zsebéből, és ezzel további veszélynek teszik ki az amúgy is törékeny gazdaságot. A republikánusok nem olyan biztosak ebben, de leginkább abba nem akarnak belemenni, hogy az adó csökkentett szintjének fenntartását egy, a milliomosokra kivetett extraadóból fedezzék.  Itt jön be aztán a képbe a kormány finanszírozását biztosító törvény. A szenátusi demokraták közölték, hogy erről addig nem hajlandók szavazni, amíg nem egyeznek meg az adócsökkentés meghosszabbításáról.

Vagyis lényegében a költségvetési törvényt túszul ejtve próbálják rávenni a republikánusokat arra, hogy fogadják el a demokraták számára fontos adószabályt. Persze a republikánusokat sem kell félteni, ők például eljátszották azt a trükköt, hogy a képviselőházban olyan formában szavazták meg az adócsökkentés meghosszabbítását, hogy hozzákötötték egy, a demokraták által ellenzett olajvezeték megépítését.

Közben persze csúnyábbnál csúnyább dolgokat vágnak egymás fejéhez. A demokraták azzal vádolják a republikánusokat, hogy a gazdagok érdekeit védik az extraadó elvetésével. A republikánusok viszont azt mondják, hogy a demokraták a kormány leállítását kockáztatják saját, kétséges sikerű céljaik elérése érdekében.

Csütörtökön aztán már békésebb hangot ütöttek meg a szerdán még keménykedő felek, úgyhogy valószínűleg a pénteki határidő lejárta előtt tető alá hoznak valamiféle megoldást. Bár egyelőre nem látszik, hogyan fogják megoldani például az adócsökkentés meghosszabbításának fedezetét, de - láttunk már ilyet is sokszor - az is lehet, hogy csak eltolják későbbre. Legközelebb pedig talán még annyi idegeskedés sem lesz, mint most, mert mindenki hozzászokik az ilyen kiélezett helyzetekhez. A végén még ez lesz a normális üzletmenet Washingtonban.

Az elmúlt pár hétben annyi izgalmat és érdekességet szolgáltatott a felbolydult republikánus kampány, hogy szinte meg is feledkeztünk arról, hogy van ebben a versenyben - igaz, egyelőre a másik térfélen - egy másik játékos is. Barack Obama, a jelenlegi elnök, akinek ugyan munkaköri leírása szerint az ország vezetése a dolga, de nagyon úgy néz ki, hogy most már ő is kampányüzemmódba kapcsolt.

De mielőtt még ebbe belemennénk, egy nagyon rövid összefoglaló arról, hogyan is nézett ki Obama elnöksége eddig. Beiktatása után belekezdett a nagy liberális (amerikaiul ez a baloldali) ígéretek megvalósításába (leginkább az egészségügyi reformba), majd a 2010-es félidős választási vereség után bement középre és tető alá hozott pár alkut a republikánusokkal, hogy aztán bő félévvel később az adósságplafon körüli kudarca után visszamenjen a baloldalra. Ez persze nagyon le van így sarkítva, mert valójában a liberális bázisnak sem tetszett az egészségügyi reform, ahogy a republikánusok akkor is kommunistának tartották, hogy próbálta megtalálni velük a közös hangot a 2010-es választás után, de nagyjából azért leírható egy ilyen ív Obama mozgásában.

Felvette a harci állást - Forrás: Flickr.com/whitehouse

A korábbinál keményvonalasabb pozíciót jól mutatja, hogy miután novemberben elbukott az adósságprobléma rendezésére felállított szuperbizottság, akkor Obama egyből közölte, hogy meg fog vétózni minden olyan próbálkozást, amellyel a republikánusok megpróbálják átírni az előre megbeszélt szabályokat (vagyis mégis megmentenék a megszorításra ítélt védelmi költségvetést). Harcosan kiáll amellett is, hogy a George W. Bush által elfogadtatott adócsökkentéseknek a leggazdagabb rétegek számára történő meghosszabbítását szintén nem fogja támogatni.

Ez már nem a lavírozó elnök, hanem a kampányra készülő politikus alapállása. Viszont tévedés lenne azt hinni, hogy Obama megelégszik azzal, hogy saját - egyébként is megtépázott - táborát felrázza és felsorakoztatja maga mögött. A 60 Minutes-nek adott interjújában volt egy olyan, a Huffington Poston által idézett rész, amelyben arról beszélt, hogy a választás kérdése az lesz, “vissza tudjuk-e szerezni az amerikai gondolkodásnak és értékeknek azt a létfontosságú központi elemét, amely szerint “mi együtt vagyunk ebben””.

Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a demokrata kampány egyik fő üzenete láthatóan az lesz, hogy bárki is nyeri a republikánus jelöltséget, az mindenképp egy zavaros gondolkodású kisebbség foglya, akkor könnyű belátni, hogy Obama nagyon tudatosan készül annak a többségnek a visszahódítására, amely három évvel ezelőtt megválasztotta.

A legutóbbi, szombat esti republikánus vitából több beszámoló szerint is Newt Gingrich került ki győztesen, annak ellenére is, hogy az orra alá dörgöltek mindent: a két válásától kezdve a palesztinok sértegetésén át (kitalált nemzetnek nevezte őket) a Freddie Mactől felvett hatalmas pénzekig (részletek ebben a cikkemben). A győzelmi státuszt talán annak is köszönheti, hogy volt egy nyilvánvaló vesztese a vitának, méghozzá épp legnagyobb riválisa, Mitt Romney.

Ahogy a fenti videón is látható, Romney a vita egy pontján odafordult Rick Perry texasi kormányzóhoz, és azt ajánlotta neki, fogadjanak 10 ezer dollárban arról, hogy tényleg kivett-e a könyvének első kiadásából egy egészségügyi reformról szóló részt (Perry szerint igen). Bár láthatóan poénnak szánta, Romney sosem a humoráról volt híres. Sőt, kifejezetten béna viccekről szólnak a kampánybeszámolók, most azonban nemcsak annyi történt, hogy kínos mosolygást váltott ki a közönségéből, hanem úgy tűnik, hogy komoly hibát követett el.

Szinte véget sem ért a vita, és reakciók tömkelege (nemcsak demokrata oldalról) szólt arról, mekkora érzéketlenségről tett tanúbizonyságot Romney. Ő ugyan gazdag családba született, és saját maga is szép vagyont halmozott fel, de a megroggyant gazdaságú Egyesült Államokban most nem feltétlenül célszerű azzal hencegni, hogy valaki tízezrekben tud fogadni.

Update 18:20-kor: És akkor gyorsan árnyaljuk is ezt a tízezerdolláros poén által sugallt képet. Itt egy nagyszerű cikk a New York Timesból, amelyből kiderül, hogy Romney ugyan valóban vagyonos családból jön, de a szegényként felnőtt apja egyáltalán nem kényeztette el. Azt is megtudjuk, hogy Romney ugyan egy rendkívül sikeres befektető céget vezetett, de a munkatársainak nem engedte, hogy elsőosztályon utazzanak, és ebédre rendszerint szendvicset evett az asztalánál.

Nem akarok állandóan azon lovagolni, hogy Mitt Romney hányszor és milyen ügyekben váltogatta a nézeteit, de ezt a videót azért nehéz kihagyni. Egy 2004-es felvétel, amelyen az akkori massachusetts-i kormányzó arról beszél, hogy ugyan a politikusok gyakran dobálóznak azzal a váddal, hogy a riválisaik szélkakas módjára politizálnak, de szerinte ez John Kerryre, az a demokraták akkori elnökjelöltjére tényleg igaz. Fel is sorol egy csomó témát, amelyben szerinte Kerry következetlen volt, és ezen elég jól elszórakozik, de aztán amikor most, hosszú kihagyás után interjút adott az egyébként a republikánusokkal általában barátságos Fox Newsnak, akkor kevésbé találta viccesnek a szembesítést saját nézetváltásaival.

Persze valószínűleg nem ez a régi videó a legnagyobb problémája most Romney-nak, hanem az, hogy gyakorlatilag már nincs olyan közvélemény-kutatás, amelyet ne Newt Gingrich vezetne. Igaz ez Iowa államra, az előválasztási verseny első helyszínére is, ahol a Washington Post és az ABC News felmérése szerint az egykori képviselőházi elnök 33 százalékon áll, míg Romney és Ron Paul képviselő egyaránt 18 százalékon.

Vagy úgyis feltehetnénk a címbeli kérdést, hogy vajon mi következik abból, hogy Herman Cain felfüggesztette a kampányát? Első ránézésre nagyon egyértelmű válaszok vannak ezekre a felvetésekre.

Például az, hogy ezzel még tovább erősödik majd Newt Gingrich, aki a felmérések szerint már most is vezeti a mezőnyt. Több kutatás is azt mutatja, hogy Cain támogatóinak egy jelentős része Gingrichet nevezte meg második legszimpatikusabb jelöltnek, és a kampányüzenetük is hasonló volt. Mindketten a washingtoni elittel szemben pozicionálták magukat, nem mellesleg mindketten Georgia államból valók, és amúgy még jó barátok is. Ha Cain nyilvánosan a támogatásáról biztosítja majd valamelyik jelöltet, akkor az nagy valószínűséggel Gingrich lesz.

Nem olyan biztos azonban, hogy Gingrich nagyon erős lökésre számíthat Cain kiszállásából. Épp akkor kezdett el megerősödni a támogatottsága, amikor Cain meggyengült, tehát feltehetőleg már most az ő táborát gyarapítja sok korábbi Cain-szimpatizáns. Ráadásul Romney stábja sem érzi teljesen veszett ügynek a Cain-támogatók egy részének megszerzését, a Politico szerint ugyanis bíznak abban, hogy esetleg átpártolnak hozzájuk azok, akik az üzletemberi múltat találták vonzónak Cainben. Az egykori topmenedzser Romney legfőbb üzenete ugyanis az, hogy ha megválasztják elnöknek, akkor a vállalatvezetőként szerzett tapasztalatait kamatoztatva fogja rendberakni a gazdaságot.

Ez tehát az egyik megközelítése a szombati bejelentésnek, de ott van az a kérdés is, hogy vajon egyáltalán hogyan történhetett meg az, hogy egy ennyire tapasztalatlan, minden jel szerint zavaros magánéletű ember ilyen közel került ahhoz, hogy pártja jelöltje legyen a legfontosabb politikai téttel bíró versenyben. A legnépszerűbb válasz erre az, hogy Cain története is annak a jele, hogy egy kétségbeejtően gyenge mezőny sorakozott fel a republikánusoknál az elnökválasztásra. Ezen a képen ráadásul Cain meggyengülése/kiszállása sem sokat változtatott, továbbra is tele van az amerikai sajtó a republikánus jelölteken fanyalgó vagy éppen szörnyülködő cikkekkel. És itt most nem liberális kolumnistákra gondolok, hanem olyan elkötelezett konzervatívokra, mint például Charles Krauthammerre, aki pár napja közölt a két mostani legerősebb jelöltet, Romney-t és Gingrichet bíráló cikket.

Könnyen lehet azonban, hogy ez az olvasat is téves. Pénteken jelent meg a New York Times-on egy érdekes elemzés, amely az 1992-es kampányhoz hasonlította a mostani helyzetet. Akkor a demokraták jártak hasonló cipőben, mint most a republikánusok. A párt több meghatározó és népszerű figurája is úgy döntött némi hezitálás után, hogy nem indul (mint most Mike Huckabee vagy Mitch Daniels), és így többek között olyan gyengének és tapasztalatlannak tartott politikusok versengtek a demokrata párti jelöltségért, mint egy bizonyos Bill Clinton nevű arkansas-i kormányzó. Nem övezte őt túl nagy lelkesedés, de amikor végül ő lett a jelölt, a párt felsorakozott mögötte, és sikerült legyőznie az épp hivatalban lévő republikánus elnököt, George Busht.

Sok republikánus bízik abban, hogy valami hasonló történik majd most az ő oldalukon is.