potus & co

Vannak ezek a szokásos State of the Union beszédek, amelyekre figyel az egész világ. Joggal, mert általában fontosak, és időnként olyan örökre szóló mondatokkal is megakadályoznak bennünket, mint a “gonosz tengelye” (George W. Bush, 2002) vagy a “nagy kormányzat ideje lejárt” (Bill Clinton, 1996). Nem tudom, hogy a mostani Obama-beszédből (részletek itt) fennmarad-e valami hasonló (az a tippem, hogy nem), de amúgy is fontosabb kérdés talán az, hogy mi lesz abból, ami elhangzott. Illetve: lesz-e egyáltalán bármi abból, ami elhangzott.

Obama beszédírójával - Forrás: Flickr.com/whitehouse

Obama ígért sok mindent (adóemelést a gazdagoknak, befektetést az oktatásba, az energetikába), de ezeket megígérte már korábban is. Akkor sem lett belőlük semmi, mert a törvényhozásban erős pozíciókkal rendelkező republikánusok ellenezték. Bár nagyon profin megformált volt a mostani beszéd, nem valószínű, hogy ezzel meggyőzte őket.

De ezt persze senki sem tudja jobban magánál Obamánál, aki elnöksége alatt nap mint nap szembesült saját korlátaival. Ezeket a határokat nagyon jól bemutatja a New Yorkerben megjelent, Fehér Ház-i belső feljegyzésekre alapuló cikk, amelyből kiderül, hogy milyen kompromisszumokra, korábbi ígéretek feladására kényszerült az elnök egyrészt a gazdasági kényszer, másrészt a törvényhozási ellenkezés miatt.

Ez jelentősen árnyalja azt gyakran használt fordulatot, hogy az amerikai elnök a világ leghatalmasabb embere. A New Yorker idézi Harry Truman egykori elnököt, aki szokatlan nyíltsággal fogalmazta ezt meg, amikor egyszer azon panaszkodott, hogy az elnöknek mennyi minden hazugságot és demagógiát kell elviselnie. “Az emberek soha nem értik, az elnök miért nem használja állítólagos nagy hatalmát, hogy rendre utasítsa őket. Nos, az elnök valójában egy dicsőített PR-es, aki azzal tölti az idejét, hogy dicsérget, csókolgat és rugdos embereket azért, hogy megcsinálják azt, amit egyébként is meg kellene tenniük.”

Megírtam már párszor, hogy most aztán tényleg eldurvul a küzdelem, lekerülnek a kesztyűk, és egymásnak esnek a jelöltek. Most - a dél-karolinai fordulópont után - megint egy fokkal keményebbre váltott a kampány, elég csak megnézni a fenti videót, amely a legutóbbi, hétfő esti tévévitán készült. Mitt Romney azt állítja Newt Gingrich-ről, hogy egy kudarcot vallott vezető, aki befolyással üzérkedett (vagy legalábbis kupeckedett). Gingrich erre azt válaszolja, hogy ez olyan alacsony szintje a vitának, amiben nem akar részt venni, de aztán egy elegáns fordulattal (beidézve egy 2008-as hirdetést) egyszerűen hazugnak nevezi Romney-t.

További fejlemény, hogy Romney végül is közzétette tavalyi - vagyis 2010-ről szóló -adóbevallását és részleteket közölt idei - vagyis a 2011-re vonatkozó - várható nyilatkozatáról. Ezekből az derül ki, hogy a 2010-es és 2011-es években befolyt mintegy 45 millió dolláros jövedelem után Romney várhatóan kevesebb mint 14 százaléknyi adót fog fizetni. Ez jóval elmarad attól, amekkora arányú adót az amerikaiak nagy része fizet, és a különbség oka, hogy Romney jövedelme befektetésekből származik, nem pedig munkahelyi fizetésből.

És akkor ezzel rá is fordulhatunk a mai nap várható legnagyobb attrakciójára, a szokásos elnöki State of the Union (az amerikai sajtóban elterjed közkeletű rövidítés szerint SOTU) beszédére. A kiszivárgott információk szerint Barack Obama fő témája épp a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelem lesz, amihez kiváló illusztráció lehet Romney adózása. Bár nem valószínű, hogy a beszédben konkrét utalást tesz majd a republikánus politikusra, az áthallás mindenki számára egyértelmű lesz.

George Romney sikeres ember volt. Évekig vezette az American Motors nevű óriásvállalatot, és ő volt az első republikánus politikus, akit megválasztottak Michigan állam kormányzójának. Üzletemberként biztos egzisztenciát teremtett magának és családjának, kormányzóként pedig politikai tapasztalatokat szerzett és támogatói hátteret épített. Az 1968-as elnökválasztáshoz közeledve úgy döntött, elindul a legmagasabb politikai tisztségért, és a felmérések szerint jó esélye is volt arra, hogy beköltözhessen az akkor már két ciklus óta demokraták által uralt Fehér Házba.

A kampánya azonban összeomlott, mielőtt még a valódi verseny elkezdődött volna. A kudarc oka a beszámolók szerint egy rosszul sikerült nyilatkozat volt. Romney-t arról kérdezték egy tévéinterjúban, hogy miért ellenzi a vietnami háborút, amikor néhány évvel korábban, egy ottani látogatás után még támogatta azt. „Amikor visszajöttem Vietnamból, olyan nagy agymosásban részesültem, amekkora csak lehetséges” – hangzott az azóta is gyakran emlegetett, és valószínűleg minden politikai kommunikációs tankönyvben elrettentő példaként szereplő válasz. Romney láthatóan nem jött rá arra, hogy ez egy szerencsétlen megfogalmazás volt, mert még lelkesen részletezte is a dolgot, mondván hogy nemcsak az amerikai tábornokok, hanem a diplomaták is kivették a részüket az ő agymosásában.

Az elhíresült agymosásos interjú

Bár nyilvánvaló, hogy a kifejezést képletesen értette, a nyilatkozat olyan sötét árnyékot vetett a kampányára, hogy képtelen volt folytatni, és még a New Hampshire-i előválasztás előtt ki is szállt a versenyből. Úgy tűnik azonban, hogy ez az árnyék hosszúra nyúlik, és több mint negyven évvel később most a fiára, a republikánus elnökjelöltségért küzdő Mitt Romney-ra vetül.

Ezt sugallja legalább az a Politicón megjelent cikk, amely azt taglalja, milyen okai lehetnek Romney megdöbbentően súlyos dél-karolinai kudarcának. Annak ellenére kapott ki több mint 10 százalékos különbséggel Newt Gingrichtől, hogy egy héttel korábban még ő állt az élen a felmérések szerint, és az összes jelölt közül ő rendelkezik a legnagyobb és legprofibb kampánygépezettel. A cikk szerint az egyik ok az lehet, hogy Romney szinte túl tökéletes (sikeres volt az üzletben, mintaszerű családi életet él és mindig makulátlan külsővel jelenik meg), ami miatt nehezen tudnak vele azonosulni a választók, a másik pedig az, hogy ehhez a tökéletességhez merevség is társul.

Talán túl tökéletes - Forrás: Flickr.com/photos/mittromney

Ez a karót nyelt stílus Romney ismerői szerint az apa agymosásos problémájára vezethető vissza. A cikk szerint a politikus eltökélt abban, hogy nem követi el ugyanezt a hibát, és emiatt mindig nagyon figyel arra, hogy mit mond, ha újságírók vannak a közelében. Ez persze igaz minden profi politikusra, de Romney esetében fokozottan így van. „Annak az árnyékában nőtt fel, hogy az apja egyszer elszólta magát, és örökké fizetett érte” – mondta egy tanácsadója, és hasonlóan magyarázta Romney óvatosságát az egyik nővére is. „Hogy hatással volt-e ránk az agymosásos dolog? Hát persze” – idézik Jane Romney-t a Real Romney című, közelmúltban megjelent könyvben. „Mitt alaptermészetéből fakadóan is egy diplomata, de ez még inkább azzá tette. Nem fogja magát hátrányos helyzetbe hozni. Óvatosabb lett és fegyelmezettebb” – tette hozzá a nő.

A Romney-t kísérő újságírók beszámolóiból is az derül ki, hogy a politikus nagyon távolságtartó, és alig áll velük szóba. Láthatóan azonban az önfegyelem sem mindig segít, Romney-nak ugyanis már több szerencsétlen elszólása is volt ebben a kampányban. Emlékezetes például az egyik vitában bedobott tízezer dolláros fogadási ajánlat, vagy a riválisai által kiforgatott „szeretek kirúgni embereket” mondat. Egyelőre ugyan egyik sem volt olyan súlyos, mint a híres agymosásos nyilatkozat, de ha nem vigyáz magára, akkor előbb-utóbb becsúszik egy hasonló. Persze az is lehet, hogy az lenne a megoldás Romney számára, ha a nagy fegyelmezettség közben inkább lazítana egy kicsit.

Január elején úgy tűnt, hogy Newt Gingrichnek befellegzett. A decemberben még a felmérések élén álló politikus az előválasztás első két fordulójában nem rúgott labdába, a show-t elvitte a konzervatívok új kedvence, Rick Santorum és a rideg profiként kampányoló Mitt Romney.

Valami nagyon megváltozott azóta, amire nem kell jobb bizonyíték a dél-karolinai győzelemnél. Hosszan lehet majd elemzni, hogy mi volt az oka a nagy visszatérésnek, és minden bizonnyal a döntő tényezők közé lehet sorolni azt az ötmillió dolláros csekket is, amelyet egy Sheldon Adelson nevű milliárdos üzletember küldött január elején egy Gingrich-hez közel álló szervezethez (egy úgynevezett politikai akcióbizottsághoz, amely közvetlenül nem vehet részt a politikus kampányában, de azt nem tiltja semmi, hogy párhuzamos kampányt folytasson érte).

Adelson érdekes figura, ha valakit részletesen érdekel a pályája, annak ajánlom a New Yorker 2008-as cikkét. A Forbes magazin szerint ő a nyolcadik leggazdagabb amerikai 21,5 milliárd dolláros vagyonával. A 78 éves üzletember a kaszinóbizniszben utazik, és tevékenysége a hatóságok figyelmét is felkeltette. A Las Vegas Sands nevű cége ellen az FBI nyomoz, miután felmerült a gyanúja annak, hogy Adelson arra utasította a cég egyik vezetőjét, hogy egy kaszinóüzlet érdekében vesztegessen meg kínai tisztviselőket. Adelson és a cég tagadja, hogy bármilyen tisztességtelenséget követtek volna el.

A zsidó származású Adelson ismert arról is, hogy Izrael állam egyik legelkötelezettebb támogatója, és egyben az egyik leghevesebb ellenzője annak, hogy önálló palesztin állam jöjjön létre. Ezzel láthatóan egyetért Gingrich is, aki nemrég azzal keltett feltűnést, hogy a palesztinokat „kitalált nép”-nek nevezte.

Adelson ugyanakkor állítja, nem arról van szó, hogy ő pénzzel befolyásolná, mit mond és tesz Gingrich. Az ötmillió dolláros támogatást kísérő közleményében az állt, hogy a pénzt egyszerűen azért adja, mert Gingrich nagyon kedves barátja neki és feleségének.

Egyre jobb ez a dél-karolinai előválasztás: egyrészt ott van a hatalmas izgalom Newt Gingrich megerősödése miatt (nagyon úgy néz ki, hogy megveri Mitt Romney-t a mai szavazáson), másrészt ott vannak Stephen Colbert poénjai. Pénteken egy több ezres gyűlést tartott az egyik helyi főiskolán, és arra szólította fel az embereket, hogy szavazzanak Herman Cainre. Aki ugyan nem indul a szavazáson (miután már december elején kiszállt a kampányból), de Colbert szerint épp ez bizonyítja, hogy mennyire valódi kívülállóról van szó.

Úgy tűnik, hogy Gingrich feltámadásával elhúzódhat a republikánus előválasztási küzdelem, és remélhetőleg kitart még jó darabig Stephen Colbert is. Ahogy Cain fogalmazott a gyűlésen, az amerikaiaknak szükségük van arra, hogy egy kicsit lazábbak legyenek.