potus & co

1976 egy izgalmas év volt a republikánusok számára, pedig nem kellett volna, hogy az legyen. A hagyomány szerint ha a hivatalban lévő elnököt nem akadályozza a két ciklusra vonatkozó alkotmányos korlát az újraindulásban, akkor a pártja automatikusan őt jelöli az elnökválasztáson. Gerald Ford akkori elnöknek azonban akadt egy komoly kihívója Ronald Reagan személyében, akivel az utolsó percekig ádáz küzdelmet vívta. Az “utolsó percekig” nem egy túlzó fordulat, a harc csak a jelölési eljárás lezárását jelentő - Kansas Cityben tartott - konvención dőlt el. Ford a küldötti szavazatok szűk többségével nyerte el a jelölést, a megosztottságot pedig jelezte, hogy a gyűlésen felszólaló Ronald Reagan egyes beszámolók szerint nagyobb lelkesedést váltott ki a tömegből, mint a megválasztott jelölt.

Még messze van a republikánusok idei elnökjelölő konvenciója (a helyszín Tampa, Florida, az időpont edig augusztus 27-30.), de már most az a téma, hogy megismétlődhet az 1976-os forgatókönyv. Abban persze más a helyzet, hogy most nem republikánus az elnök, viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy az elnökjelölt kiválasztását célzó előválasztási küzdelem most is elhúzódhat egészen a konvencióig. Ez rendkívüli lenne, a korábbi kampányokban ugyanis legtöbbször az történt, hogy az első néhány előválasztási forduló után egyértelművé vált, hogy az indulók között ki a legerősebb, a többiek pedig szépen sorban ki is szálltak a versenyből.

Nem mindenki szereti ennyire Romneyt - Forrás: Flickr Romney

A harc elhúzódására azért lehet számítani, mert a pártot végletesen megosztja az előválasztási küzdelem, amely - jelen állás szerint - Rick Santorum és Mitt Romney meccsének tűnik. Leegyszerűsítve a képet nagyjából úgy néz ki a helyzet, hogy a korábban liberálisabb nézeteket valló és nehézkesen kommunikáló Romneyt nem akarják elfogadni a párt bázisát jelentő konzervatív szavazók, a számukra hitelesebb Santorumtól viszont a republikánus elitet rázza ki a hideg. Attól tartanak ugyanis, hogy a választók többségét leginkább izgató gazdasági kérdések helyett erkölcsi és kulturális témákkal (abortusz, vallás) kampányoló Santorumnak esélye sem lenne Barack Obamával szemben a novemberi elnökválasztáson.

A kétségbeesés akkora, hogy nem is csak az a téma republikánus körökben, hogy vajon elhúzódik-e a küzdelem a konvencióig, hanem arról is folynak beszélgetések, hogy talán be kellene szállnia egy új versenyzőnek. A Politico és a CNN által idézett források szerint republikánus stratégák és tisztviselők között kering egy olyan dokumentum, amely végigveszi ennek a lehetőségeit. Úgy számolnak, hogy mivel az 50 államból eddig csak 8 helyen tartottak előválasztást, így a konvención résztvevő küldöttek többségéről még nem született döntés. Nehezítené ugyanakkor egy új versenyző indulását az, hogy a hátralévő előválasztások egy részén már nem indulhatna egy új jelölt a regisztrációs határidők lejárta miatt.

A nagy kérdés persze az, hogy még ha matematikailag van is esélye egy új indulónak, vajon ki lenne az, aki ezt vállalná. A felmerült nevek ismerősen hangzanak: Mitch Daniels indianai kormányzó, Chris Christie New Jersey-i kormányzó, vagy éppen Jeb Bush korábbi floridai kormányzó. A probléma csak az, hogy már korábban egyértelművé tették, hogy nem akarnak elindulni. Tavaly tavasszal - amikor épp csak indult a republikánus helyezkedés - szóba jöttek mindhárman, de ők nem éltek a lehetőséggel. Nem valószínű, hogy bevállalnák ezt a szerepet most, amikor sokkal zavarosabb a helyzet.

Egy régi elmaradásomat pótolom azzal, hogy elkezdtem olvasni David Halberstam The Powers That Be című könyvét. Ez elsősorban négy nagy médiavállalkozás (a Time, a CBS, a Los Angeles Times és a Washington Post) történetét mutatja be, de persze van benne sok szó politikáról is. Leginkább arról, hogyan befolyásolja néhány nagyhatalmú ember azokat a választásokat, amelyek kimenetelét valójában a tömegek akaratának kellene eldöntenie.

Halberstam részletesen leírja például azt, hogyan fúrta meg a Time kiadó-főszerkesztője, Henry (bár szinte mindenki Harrynek hívta) Luce az 1952-es elnökválasztáson a republikánus elnökjelöltségre esélyes Bob Taft jelölését. Taftnak nem volt igazán komoly kihívója a párton belül, Luce viszont úgy ítélte meg, hogy túlságosan konzervatív, túlságosan is a republikánus sztereotípiák megtestesítője, és így kockázatosnak ítélte meg a jelölését. Márpedig a tét hatalmas volt, húsz év demokrata uralom után a republikánusok égtek a vágytól, hogy visszaszerezzék a Fehér Házat.

Henry Luce - Forrás: http://www.pbs.org

Luce elkötelezett republikánus volt, és saját céljainak rendelte alá a Time-ot is. A könyv tele van olyan történetekkel, hogyan ferdítette el a valóságot, ha az épp nem tetszett neki (különösen igaz volt ez a szülőhazájára, Kínára, ahol nem tudta elfogadni a kommunisták előretörését). Luce nemcsak az újságon keresztül politizált, hanem személyesen is, többek között ő vette rá a jelöltséget végül megszerző (és az elnökválasztást is megnyerő) Dwight D. Eisenhowert, hogy szálljon be a versenybe Tafttal szemben. Amikor Eisenhower némi hezitálás után igent mondott, a Time teljes mellszélességgel mögé állt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a lap kemény támadásokat intézett Tafttal szemben, akit megbízhatatlan, a független szavazók megnyerésére képtelen politikusnak állítottak be.

Luce annak ellenére igyekezett tönkretenni Taftot, hogy valójában személyesen jó baráti viszonyban voltak. Persze csak az 1952-es kampányig, amikor ez a barátság megszakadt. Luce később többször is beszélt arról, hogy megbánta, amit tett.

A Time-tulajdonosnál is keményebb hatalmi játszmákat folytatott ugyanakkor a Los Angeles Timest birtokló Chandler-família. Ők is a republikánusok mögött álltak, sőt, valójában Dél-Kaliforniában ők maguk jelentették a republikánus pártot. A játszmákban nem mindig közvetlenül a vagyonos család tagjai vettek részt, hanem a velük bizalmas viszonyban álló Kyle Palmer, a Los Angeles Times politikai riportere.

Palmer büszkén vállalta elfogultságát. Amikor 1934-ben a New York Times egyik riportere megérkezett Los Angelesbe, hogy tudósítson a kormányzóválasztásról, akkor a helyi lapban egy sort sem talált a demokrata jelöltről. A riporter felkereste Palmert, és amikor nála érdeklődött a demokrata indulóról, akkor a következő választ kapta: “Felejtsd el! Mi nem megyünk bele abba a New York-i szarságba, hogy kötelező bemutatni a lapban mindkét oldalt. Bármi áron le fogjuk győzni ezt a szemétláda Sinclairt (a demokrata jelöltet). Ki fogjuk nyírni.” Nem a levegőbe beszélt, Sinclair tényleg elbukott a republikánus jelölttel szemben, és ebben volt szerepe Palmeréknek is.

Ezek a történetek persze nagyon illúziórombolóak, és ezek hallatán valószínűleg senki sem gondolja azt, hogy az Egyesült Államok tényleg a demokrácia mintaképe lenne. Ha pusztán ezeket a történeteket nézzük, akkor ez igaz is lehet, viszont ha folyamatában tekintünk a dolgokra, akkor azért jobb a helyzet. Nagyon sokat fejlődtek a Halberstam által kielemzett lapok is a függetlenség és integritás szempontjából, ahogy a konkrét politikai kampányokban is sorra találunk példákat arra, amikor a befolyásos elittel szemben születtek meg döntések.

Ennek bizonyítéka volt például az, ahogy 2008-ban Barack Obama legyőzte a politikai-hatalmi struktúrába sokkal jobban beágyazott Clinton-gépezetet, de talán hasonló játszódik le a szemünk előtt most a republikánus oldalon is. Rick Santorum szinte a semmiből tört fel, és most már egyre komolyabb fenyegetést jelent a republikánus elit által (igaz, sok esetben csak félszívvel) támogatott Mitt Romney-val szemben. Persze igaz, hogy a Super PAC-ek tevékenysége is azt mutatja, a befolyásos milliárdosok továbbra is teljes gőzzel igyekeznek érvényesíteni politikai akaratukat, de a média annyira átalakult az elmúlt néhány évtizedben, hogy még a leghatalmasabb médiavállalkozások sem tudnak olyan hatásfokkal manipulálni (már ha akarnak), mint tették azt a Luce- és Palmer-félék fénykorában.

A Great Eastern az egyik leghíresebb kínai étterem San Franciscóban, és pénteken volt egy illusztris vendége. Váratlanul betoppant Barack Obama elnök, aki egy többnapos nyugati parti kampánykörúton vesz részt. A San Francisco Chronicle beszámolója szerint a vendégek nagy örömmel fogadták az elnököt, és többen le is fotózkodtak vele, a látogatás mégis kisebb vihart kavart.

Obama látogatásáról a San Francisco Chronicle-ben

A Great Eastern ugyanis egyike azon kevés éttermeknek, ahol cápauszonyból készült levest is szolgálnak fel. Ezt valójában csak egy jogi kiskapu kihasználásával tehetik meg, mert Kaliforniában tavaly megtiltották a cápauszonyból készült termékek árusítását. Ehhez a tilalomhoz Obamának nincs közvetlen köze, viszont ő épp múlt hónapban írta alá a cápák védelméről szóló törvényt.

Ennek fényében nem volt feltétlenül szerencsés választás a Great Eastern, bár hozzá kell tenni, hogy az elnök gombócokat - amelyek többek között rákkal és disznóhússal voltak megtöltve -, valamint töltött gombát vásárolt, cápauszony nem volt a rendelései között. Nem is helyben fogyasztotta el az ételeket, hanem bepakolták két nejlonszatyorba, és azokkal távozott.

Itt az egyre jobban eszkalálódó Rick Santorum-Mitt Romney háború legutóbbi epizódja. Santorum beveti Rombót, aki sárral lövöldözi Romney-t. Várhatóan abban bízik, hogy ez a szórakoztatónak szánt videó a különlegességének köszönhetően népszerűvé válik az interneten, és így ledolgozhat valamennyit a pénzzel sokkal jobban kitömött Romney-kampányhoz képest. A Potuson nem múlik, itt közzétesszük a klipet.

Valami szokatlan történt az amerikai politikusokkal. Az utóbbi néhány év arról szólt, hogy ha a két nagy pártnak volt valamilyen vitája, akkor abból mindig hatalmas háborúskodás lett, amelynek csak akkor sikerült véget vetni, amikor már tényleg nem volt más lehetőség az apokaliptikus (vagy annak leírt) következmények elkerülésére. Ez történt tavaly tavasszal a kormány leállásával fenyegető költségvetési vitában és augusztusban az adósságplafon felemelése körüli konfliktusban is.

Ehhez képest most kedden szépen csendben megegyeztek a törvényhozási republikánusok és demokraták egy olyan kérdésben, amelyről decemberben még kemény viták folytak köztük. Azon ment a marakodás akkor, hogy mi legyen az ottani társadalombiztosítási járuléknak megfelelő adó szintjével.

Egy korábbi törvény ugyanis a szokásosnál alacsonyabb csintre csökkentette ezt a legtöbb amerikai dolgozó által fizetett adót, viszont ez a kedvezmény csak tavaly év végéig szólt. A Fehér Ház és a törvényhozási demokraták azt mondták, hogy meg kell hosszabbítani, mert az adóemelés súlyos károkat okozhat a továbbra is gyengélkedő gazdaságnak. A republikánusok viszont feltételeket kötöttek ennek támogatásához, és végül csak egy olyan egyezségbe mentek bele, amely mindössze két hónappal - tehát február végéig - hosszabbította meg a kedvezményt.

Így arra lehetett számítani, hogy az újabb határidő közeledtével ismét kiújul a háborúskodás, a kongresszusi tárgyalásokon azonban különösebb feszültségek nélkül megszületett egy megállapodás. Ennek értelmében nemcsak az adókedvezményt tartják fenn, hanem meghosszabbítják a munkanélküli segélyek kifizetését és megmaradnak a jelenlegi szinten az idősek egészségügyi ellátását biztosító Medicare programban résztvevő orvosok juttatásai is.

Az alku elsősorban a demokraták számára jelent politikai győzelmet, miután elsősorban az ő követeléseik teljesültek, viszont hosszabb távon a republikánusok is profitálhatnak belőle. Így ugyanis lesz muníciójuk visszavágni azokra a demokrata vádakra, hogy a republikánus párt csak a leggazdagabb rétegek érdekeit képviseli, és nem támogatja a középosztályt segítő intézkedéseket. Választási évben (nemcsak elnökről, hanem kongresszusi helyekről is szavaznak majd novemberben az amerikaiak) ez is egy nagyon fontos szempont.

Persze az is lehet, hogy még nincs vége a történetnek, és a drámai jelenetek csak később következnek. A törvényhozás várhatóan pénteken szavaz majd a megállapodásról, és lehet, hogy lesznek olyanok - elsősorban a képviselőházi republikánusok legkonzervatívabb tagjainak körében -, akik még megpróbálják megtorpedózni.