potus & co

Az utóbbi idők egyik legérdekesebb médiaipari ügyletének lehettünk tanúi ezekben a napokban. Nem óriáscégek egyesültek, még csak nem is valamilyen új, nagyon trendi, megosztásra optimalizált weboldal indult el, hanem csak annyi történt, hogy egy blogger munkahelyet váltott.

Ezt a jelentéktelennek tűnő lépést az teszi érdekessé, hogy arról a Nate Silverről van szó, aki a tavalyi elnökválasztás legnagyobb sztárjává nőtte ki magát, miután több nagy közvélemény-kutató cég felméréseivel és számos veterán politikai elemző állításaival dacolva megjósolta azt, hogy Barack Obama viszonylag sima győzelmet fog aratni. Silver az előrejelzéseit a FiveThirtyEight (538, vagyis az az elektorok száma) nevű blogján tette közzé, amely a statisztikai alapú politikai elemzéseivel vált rendkívül népszerűvé.

Nate Silver díjat vesz át - Forrás: AFP

A blog a 2008-as kampányban tűnt fel, és olyan sikeres lett, hogy magához csalogatta a világ talán legbefolyásosabb újságja, a New York Times. Silver ugyanakkor most úgy döntött, hogy átmegy a Disney cégbirodalomhoz, ahol elsősorban az ESPN nevű sportcsatorna elemzőjeként fog dolgozni, de az ABC csatornán folytatja a politikai elemzések gyártását, és a tervek szerint beveti majd statisztikai képességeit az Oscar-díj kaverolásán is.

Silver távozása elég súlyos csapásnak tűnik a Times számára. A kiszivárgott információk szerint a médiacégen belül a legmagasabb szinteken dolgoztak azért, hogy megtartsák a bloggert. Jill Abramson főszerkesztő személyesen vezette a tárgyalásokat, amelyekbe bevonták a kiadót vezető Arthur Ochs Sulzbergert és Mark Thompson vezérigazgatót is. A Times számára nem volt kérdés, hogy meg kell tartani Silvert, akinek blogja hatalmas forgalmat hozott az újságnak, ráadásul a különösen értékes fiatalabb korosztályban.

A Times vezetői a jövőt látták Silverben, a lap ombudsmanjának, Margaret Sullivannek hétfőn közölt cikke szerint azonban a szerkesztőségen belül - különösen a politikai rovatból - sok kritika érte őt. “Nem hiszem, hogy Nate Silver valaha is igazán be tudott illeszkedni a Times kultúrájába és ő tisztában volt ezzel” - írta az ombudsman, hozzátéve, hogy a blogger leginkább csak zavaró tényezőnek számított a legtöbb újságíró számára.

Ezek után nem volt meglepő, hogy az egyébként rendkívül szerény - erről magam is meggyőződhettem - Silver végül a távozás mellett döntött, és talán nem kell túl sokat belemagyarázni ebbe az egyetlen történetbe, de mégsem tudom megállni, hogy ne próbáljak valamilyen nagyobb tanulságot levonni belőle.

Két könyvet olvasok most épp párhuzamosan, az egyik a Big Data, a másik a This Town. Előbbi arról szól, hogy milyen új lehetőségek nyílnak azáltal, hogy minden korábbinál hatalmasabb adattömegek válnak nemcsak hozzáférhetővé, hanem feldolgozhatóvá is. A másik könyv a belterjes, pletykálkodó és sokszor kicsinyes érdekek által vezérelt washingtoni közegről szól, amelynek fontos szereplői az újságírók is (a szerző épp a New York Times munkatársa, aki bevallottan részese ennek a társaságnak).

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor Nate Silver a Big Data világához tartozik, és képtelen volt elvegyülni a This Townban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő jobb lenne náluk. Nagyon unalmasak lennének a politikai tudósítások, ha csak statisztikai elemzésekből állnának. Silver azonban megmutatta, hogy a számok nélkül nem lehet teljes a kép.

Nate Silver sápadt, szemüveges, és imádja a statisztikai adatokat, valamint a táblázatokat. Minden adott tehát ahhoz, hogy egy unalmas, szürke figura legyen, ő azonban távolról sem az. Nagyszerűen tud magyarázni, kiváló humora van, és ugyan elég néhány percig hallgatni őt ahhoz, hogy rájöjjünk, egy nagyon okos emberrel van dolgunk, közben sugárzik róla a szerénység is.

Nem meglepő tehát, hogy csüngött a szavain annak a washingtoni könyvesboltnak a közönsége, ahol csütörtök este bemutatta új könyvét. Az üzlet - amelyről már megemlékeztem egy korábbi [origo]-s cikkemben - zsúfolásig megtelt emberekkel, és a várakozás közben zajló beszélgetések megadták az alaphangot az előadáshoz. Az emberek a politikáról - és különösen az előző esti elnökjelölti vitáról - beszélgettek, és többségük minden bizonnyal azért érkezett, hogy meghallgassa Nate Silver véleményét az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő kampányról.

Nate Silver ugyanis igazi sztárnak számít a politikai elemzők világában. Ő indította el az amerikai elnökválasztásokat hivatalosan eldöntő elektori testület látszámára utaló címet viseló FiveThirtyEight nevű blogot, amely az egyik legtöbbet hivatkozott és legnépszerűbb elemző oldal. A statisztikus végzettségű és korábban elsősorban baseball-elemzéseket végző Silver álnéven indította el a blogot még a 2008-as elnökválasztást megelőző kampányban, és hamar elismertséget szerzett azzal, hogy az előválasztások során tett előrejelzései sokkal pontosabbnak bizonyultak sok más, már bejáratott elemző jóslásainál.

A blog annyira népszerű lett, hogy 2010-ben a New York Times részévé vált, és a 34 éves Silver azóta rendszeres szerzője a nyomtatott lapnak és a vasárnapi kiadásban megjelenő tekintélyes magazinnak is. Gyakran hívják tévéműsorokba is, szeptemberben pedig megjelent a washingtoni könyvesboltban tartott rendezvényen is bemutatott első könyve, amelynek címe The Signal and The Noise - Why So Many Predictions Fail - but Some Don’t (A jelzés és a zaj - Miért vall kudarcot olyan sok előrejelzés - néhány viszont nem).

A fülszöveg szerint Silver arra koncentrál a könyvben, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi jelzéseket az egyre zajosabb és egyre több adatot tartalmaó információtömegben. Figyelmeztet arra is, hogy mivel az emberek előrejelzések alapján hoznak döntéseket, ezért a hibás jóslatok súlyos károkat okozhatnak a társadalomnak. Silver szerint az ilyen kudarcok oka legtöbbször a túlzott magabiztosságban keresendő, ha “azonban a bizonytalanság elismerése javul, akkor az előrejelzéseink is jobbak lesznek”. Szerinte ez az előrejelzés-paradoxon: “minél alázatosabbak vagyunk a saját előrejelző képességünkkel kapcsolatban - és minél inkább hajlandóak vagyunk tanulni a saját hibáinkból - annál inkább képesek leszünk arra, hogy az információt tudássá tegyük, az adatokat pedig előrejelzéssé.”

Mit mond Nate Silver a kampányról? (Angol nyelvű videó)

Minden statisztikai tudása mellett valószínűleg ez a hozzáállás a titka Nate Silver sikerének. Miközben az Egyesült Államokban a média és általában a közélet tele van harsány megmondóemberekkel (bár megkockáztatom, hogy ez nem amerikai sajátosság), addig ő egy nagyon visszafogott, higgadt hangot képvisel. Nem szégyelli kimondani azt, ha valamit nem tud, és azt sem titkolja el, ha az előrejelzéseinek egyes elemeit illetően vannak kétségei. Sőt, az elemzők körében ritkaságnak számító módon azt is nyíltan bevallja, hogy politikai szimpátiája a demokratákhoz köti, ami ugyan persze lehet, hogy hitelteleníti egyesek szemében, de legalább annyira értelmezhető a transzparencia iránti elkötelezettségként.

A tárgyilagosság megnyilvánulása volt az is, hogy az elnökjelölti vitát Silver is egyértelműen Obama kudarcaként és Romney győzelmeként értékelte. Hozzátette azonban, nehéz látni azt, milyen hosszú távú hatása lesz ennek a kampányra, miután a felmérések szerint a választók túlnyomó többsége már régóta eldöntötte, kire fog szavazni (és a többség Obama mellett van). Silver szerint Romney ugyan valószínűleg javított a saját kedvelhetőségi indexén, de megjegyezte, hogy nem nagyon voltak olyan pillanatai a kampánynak, amelyek népszerű klipként továbbélhetnének a Youtube-on, és Obama ugyan fáradtnak és enerváltnak tűnt, de nem mondott semmi olyat, ami kényelmetlenséget jelenthetne számára később.

Ahogy azt Silver több blogbejegyzésében leírta, az előrejelzési modellje nagyrészt közvélemény-kutatási adatokra (visszanézve egészen 1968-as választásig, amikor az első komolyabb kutatások zajlottak) és gazdasági mutatókra alapul. A könyvesboltban tartott rendezvényen megkérdeztem tőle, hogy mit kezd az olyan nehezen megfogható tényezőkkel, mint a média által sugallt narratívával (ami most épp az, hogy Romney magához tért és nehéz hetek várnak Obamára) és az ebből fakadó dinamikával. Azt mondta, hogy ezzel ugyan számolni kell, de szerinte ennek elsősorban az előválasztások idején van szerepe, amikor még kevésbé elkötelezettek egy-egy jelölt mellett a választók. Hozzátette azt is, hogy szerinte a narratívát szállító “média gyakran túlértékeli azt, hogy mennyire okos, és hogy mennyire érti azt, hogy mit is gondolnak az amerikaiak”.

Silver láthatóan tisztában van azzal, hogy egy feszített kampányban nagyon gyorsan megváltozhatnak a dolgok, és ami egyik nap még rendkívül fontosnak tűnik, az hirtelen a háttérbe szorulhat, az alapok pedig közben akár érintetlenek is maradhatnak. Erre jó példa, hogy csütörtökön még arról kapott kérdéseket, hogy milyen károkat okozott az elnöknek a szerda esti tévévita, de ha pénteken lett volna ez a beszélgetés, akkor már valószínűleg mindenki arról faggatná, hogy vajon hogyan segítheti Obamát a legújabb (és meglepően kedvező) állásriport. Szerencsére ott van a blogja, ahol megtudhatjuk, mit gondol erről.

Egy régi elmaradásomat pótolom azzal, hogy elkezdtem olvasni David Halberstam The Powers That Be című könyvét. Ez elsősorban négy nagy médiavállalkozás (a Time, a CBS, a Los Angeles Times és a Washington Post) történetét mutatja be, de persze van benne sok szó politikáról is. Leginkább arról, hogyan befolyásolja néhány nagyhatalmú ember azokat a választásokat, amelyek kimenetelét valójában a tömegek akaratának kellene eldöntenie.

Halberstam részletesen leírja például azt, hogyan fúrta meg a Time kiadó-főszerkesztője, Henry (bár szinte mindenki Harrynek hívta) Luce az 1952-es elnökválasztáson a republikánus elnökjelöltségre esélyes Bob Taft jelölését. Taftnak nem volt igazán komoly kihívója a párton belül, Luce viszont úgy ítélte meg, hogy túlságosan konzervatív, túlságosan is a republikánus sztereotípiák megtestesítője, és így kockázatosnak ítélte meg a jelölését. Márpedig a tét hatalmas volt, húsz év demokrata uralom után a republikánusok égtek a vágytól, hogy visszaszerezzék a Fehér Házat.

Henry Luce - Forrás: http://www.pbs.org

Luce elkötelezett republikánus volt, és saját céljainak rendelte alá a Time-ot is. A könyv tele van olyan történetekkel, hogyan ferdítette el a valóságot, ha az épp nem tetszett neki (különösen igaz volt ez a szülőhazájára, Kínára, ahol nem tudta elfogadni a kommunisták előretörését). Luce nemcsak az újságon keresztül politizált, hanem személyesen is, többek között ő vette rá a jelöltséget végül megszerző (és az elnökválasztást is megnyerő) Dwight D. Eisenhowert, hogy szálljon be a versenybe Tafttal szemben. Amikor Eisenhower némi hezitálás után igent mondott, a Time teljes mellszélességgel mögé állt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a lap kemény támadásokat intézett Tafttal szemben, akit megbízhatatlan, a független szavazók megnyerésére képtelen politikusnak állítottak be.

Luce annak ellenére igyekezett tönkretenni Taftot, hogy valójában személyesen jó baráti viszonyban voltak. Persze csak az 1952-es kampányig, amikor ez a barátság megszakadt. Luce később többször is beszélt arról, hogy megbánta, amit tett.

A Time-tulajdonosnál is keményebb hatalmi játszmákat folytatott ugyanakkor a Los Angeles Timest birtokló Chandler-família. Ők is a republikánusok mögött álltak, sőt, valójában Dél-Kaliforniában ők maguk jelentették a republikánus pártot. A játszmákban nem mindig közvetlenül a vagyonos család tagjai vettek részt, hanem a velük bizalmas viszonyban álló Kyle Palmer, a Los Angeles Times politikai riportere.

Palmer büszkén vállalta elfogultságát. Amikor 1934-ben a New York Times egyik riportere megérkezett Los Angelesbe, hogy tudósítson a kormányzóválasztásról, akkor a helyi lapban egy sort sem talált a demokrata jelöltről. A riporter felkereste Palmert, és amikor nála érdeklődött a demokrata indulóról, akkor a következő választ kapta: “Felejtsd el! Mi nem megyünk bele abba a New York-i szarságba, hogy kötelező bemutatni a lapban mindkét oldalt. Bármi áron le fogjuk győzni ezt a szemétláda Sinclairt (a demokrata jelöltet). Ki fogjuk nyírni.” Nem a levegőbe beszélt, Sinclair tényleg elbukott a republikánus jelölttel szemben, és ebben volt szerepe Palmeréknek is.

Ezek a történetek persze nagyon illúziórombolóak, és ezek hallatán valószínűleg senki sem gondolja azt, hogy az Egyesült Államok tényleg a demokrácia mintaképe lenne. Ha pusztán ezeket a történeteket nézzük, akkor ez igaz is lehet, viszont ha folyamatában tekintünk a dolgokra, akkor azért jobb a helyzet. Nagyon sokat fejlődtek a Halberstam által kielemzett lapok is a függetlenség és integritás szempontjából, ahogy a konkrét politikai kampányokban is sorra találunk példákat arra, amikor a befolyásos elittel szemben születtek meg döntések.

Ennek bizonyítéka volt például az, ahogy 2008-ban Barack Obama legyőzte a politikai-hatalmi struktúrába sokkal jobban beágyazott Clinton-gépezetet, de talán hasonló játszódik le a szemünk előtt most a republikánus oldalon is. Rick Santorum szinte a semmiből tört fel, és most már egyre komolyabb fenyegetést jelent a republikánus elit által (igaz, sok esetben csak félszívvel) támogatott Mitt Romney-val szemben. Persze igaz, hogy a Super PAC-ek tevékenysége is azt mutatja, a befolyásos milliárdosok továbbra is teljes gőzzel igyekeznek érvényesíteni politikai akaratukat, de a média annyira átalakult az elmúlt néhány évtizedben, hogy még a leghatalmasabb médiavállalkozások sem tudnak olyan hatásfokkal manipulálni (már ha akarnak), mint tették azt a Luce- és Palmer-félék fénykorában.

Az elmúlt napok valahogy úgy alakultak, hogy különböző típusú szakmai (értem ez alatt az újságírást) élmények értek, és ezek ráadásul többé-kevésbé kapcsolódnak ennek a blognak a témájához, vagyis az amerikai politikához is.

Kezdődött azzal, hogy múlt héten egy invesztigatív újságírásról tartott konferencián vettem részt Kijevben. Ott volt több száz újságíró a világ minden részéből, de azért az a különböző előadásokból és szemináriumokból hamar kiderült, hogy ebben a műfajban - amúgy nem túl meglepő módon - az amerikaiak viszik a prímet. Egyrészt tőlük érkezik a legtöbb újítás a különböző online kutatási módszerek esetében, ők fektetik be a legtöbb pénzt az új eszközök kifejlesztésére, és még valójában a külföldön megszülető legkomolyabb teljesítmények mögött is ők állnak, mert jórészt az ő anyagi és szakmai támogatásukból működnek a nyomozó újságírásban jeleskedő központok (például a hozzánk közeli balkáni országokban is).

Kedden aztán Budapesten a Terror Házában egy korábban az invesztigatív műfajban utazó amerikai újságíró, Nicholas Gage volt a vendége egy rendezvénynek. Gage - akit a budapesti amerikai nagykövet férje, a szintén újságíró Markos Kounalakis kérdezett - a New York Timesnak dolgozott előbb politikai és szervezett bűnözési témákat feltáró riporterként, illetve később külföldi tudósítóként, majd Eleni címen bestsellerré vált könyvet írt anyjáról, akit a görög polgárháborúban kivégeztek. Érezhető volt némi nosztalgia Gage hangjában, ahogy a Watergate-időszak sajtójáról beszélt, és amikor a közönség egyik tagjaként megkérdeztem tőle, hogy milyennek látja az invesztigatív újságírás jövőjét az amerikai gazdaság és azon belül a médiapiac gyengeségeit látva, akkor röviden annyit válaszolt, hogy pesszimista, mert ez egy nagyon drága és időigényes műfaj.

Jill Abramson, a New York Times új főszerkesztője - Forrás: Youtube

És az élménysorozat harmadik darabja: tegnap elolvastam a New Yorker szokásosan hosszú - és persze szokásosan jó - cikkét Jill Abramsonról, a New York Times új, szeptember eleje óta regnáló főszerkesztőjéről. A nyers modora miatt többek által bírált Abramson dolga lesz az, hogy a világ talán legjobb, de az elmúlt években pénzügyileg megroggyant és leépítésekre is kényszerült lapját továbbvigye az online kiteljesedés útján. Tavasszal bevezették a fizetős rendszert, ami az első tapasztalatok alapján sikeresnek tűnik, de nyilvánvalóan még kell barkácsolni ezen az új, egyelőre kísérleti jelleggel létező üzleti modellen.

Lehetnek akár további megszorítások is a lapnál, de arra talán nem kell számítani, hogy ez az invesztigatív erőforrásokat is érintené, Abramson ugyanis nemcsak abban az első, hogy eddig még nem volt női főszerkesztője a Timesnak, hanem abban is, hogy ő nyomozói újságírói háttérrel rendelkezik, ellentétben elődeivel, akik rendszerint a külföldi tudósítói vonalról érkeztek. A sok vészjósló jel közben ez talán adhat némi megnyugvást a kijevi konferencia aggódó résztvevőinek és a régi időket visszasíró Nicholas Gage-nek is.