Egy régi elmaradásomat pótolom azzal, hogy elkezdtem olvasni David Halberstam The Powers That Be című könyvét. Ez elsősorban négy nagy médiavállalkozás (a Time, a CBS, a Los Angeles Times és a Washington Post) történetét mutatja be, de persze van benne sok szó politikáról is. Leginkább arról, hogyan befolyásolja néhány nagyhatalmú ember azokat a választásokat, amelyek kimenetelét valójában a tömegek akaratának kellene eldöntenie.

Halberstam részletesen leírja például azt, hogyan fúrta meg a Time kiadó-főszerkesztője, Henry (bár szinte mindenki Harrynek hívta) Luce az 1952-es elnökválasztáson a republikánus elnökjelöltségre esélyes Bob Taft jelölését. Taftnak nem volt igazán komoly kihívója a párton belül, Luce viszont úgy ítélte meg, hogy túlságosan konzervatív, túlságosan is a republikánus sztereotípiák megtestesítője, és így kockázatosnak ítélte meg a jelölését. Márpedig a tét hatalmas volt, húsz év demokrata uralom után a republikánusok égtek a vágytól, hogy visszaszerezzék a Fehér Házat.


Henry Luce - Forrás: http://www.pbs.org

Luce elkötelezett republikánus volt, és saját céljainak rendelte alá a Time-ot is. A könyv tele van olyan történetekkel, hogyan ferdítette el a valóságot, ha az épp nem tetszett neki (különösen igaz volt ez a szülőhazájára, Kínára, ahol nem tudta elfogadni a kommunisták előretörését). Luce nemcsak az újságon keresztül politizált, hanem személyesen is, többek között ő vette rá a jelöltséget végül megszerző (és az elnökválasztást is megnyerő) Dwight D. Eisenhowert, hogy szálljon be a versenybe Tafttal szemben. Amikor Eisenhower némi hezitálás után igent mondott, a Time teljes mellszélességgel mögé állt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a lap kemény támadásokat intézett Tafttal szemben, akit megbízhatatlan, a független szavazók megnyerésére képtelen politikusnak állítottak be.

Luce annak ellenére igyekezett tönkretenni Taftot, hogy valójában személyesen jó baráti viszonyban voltak. Persze csak az 1952-es kampányig, amikor ez a barátság megszakadt. Luce később többször is beszélt arról, hogy megbánta, amit tett.

A Time-tulajdonosnál is keményebb hatalmi játszmákat folytatott ugyanakkor a Los Angeles Timest birtokló Chandler-família. Ők is a republikánusok mögött álltak, sőt, valójában Dél-Kaliforniában ők maguk jelentették a republikánus pártot. A játszmákban nem mindig közvetlenül a vagyonos család tagjai vettek részt, hanem a velük bizalmas viszonyban álló Kyle Palmer, a Los Angeles Times politikai riportere.

Palmer büszkén vállalta elfogultságát. Amikor 1934-ben a New York Times egyik riportere megérkezett Los Angelesbe, hogy tudósítson a kormányzóválasztásról, akkor a helyi lapban egy sort sem talált a demokrata jelöltről. A riporter felkereste Palmert, és amikor nála érdeklődött a demokrata indulóról, akkor a következő választ kapta: “Felejtsd el! Mi nem megyünk bele abba a New York-i szarságba, hogy kötelező bemutatni a lapban mindkét oldalt. Bármi áron le fogjuk győzni ezt a szemétláda Sinclairt (a demokrata jelöltet). Ki fogjuk nyírni.” Nem a levegőbe beszélt, Sinclair tényleg elbukott a republikánus jelölttel szemben, és ebben volt szerepe Palmeréknek is.

Ezek a történetek persze nagyon illúziórombolóak, és ezek hallatán valószínűleg senki sem gondolja azt, hogy az Egyesült Államok tényleg a demokrácia mintaképe lenne. Ha pusztán ezeket a történeteket nézzük, akkor ez igaz is lehet, viszont ha folyamatában tekintünk a dolgokra, akkor azért jobb a helyzet. Nagyon sokat fejlődtek a Halberstam által kielemzett lapok is a függetlenség és integritás szempontjából, ahogy a konkrét politikai kampányokban is sorra találunk példákat arra, amikor a befolyásos elittel szemben születtek meg döntések.

Ennek bizonyítéka volt például az, ahogy 2008-ban Barack Obama legyőzte a politikai-hatalmi struktúrába sokkal jobban beágyazott Clinton-gépezetet, de talán hasonló játszódik le a szemünk előtt most a republikánus oldalon is. Rick Santorum szinte a semmiből tört fel, és most már egyre komolyabb fenyegetést jelent a republikánus elit által (igaz, sok esetben csak félszívvel) támogatott Mitt Romney-val szemben. Persze igaz, hogy a Super PAC-ek tevékenysége is azt mutatja, a befolyásos milliárdosok továbbra is teljes gőzzel igyekeznek érvényesíteni politikai akaratukat, de a média annyira átalakult az elmúlt néhány évtizedben, hogy még a leghatalmasabb médiavállalkozások sem tudnak olyan hatásfokkal manipulálni (már ha akarnak), mint tették azt a Luce- és Palmer-félék fénykorában.