potus & co

Kedden New Hampshire államba érkezik Barack Obama, hogy gazdasági terveiről beszéljen a helyieknek. Az elnököknek még nehéz időkben is kijáró szívélyes fogadtatást beárnyékolja majd egy tévékampány, amely éppen most kezdődik. A jelen állás szerint a republikánus elnökjelöltségre legesélyesebb Mitt Romney készíttetett egy olyan szpotot, amely szembesíti Obamát 2008-as ígéreteivel és a gazdaság jelenlegi állapotával.

A klip nem annyira hatásvadász, mint Perry reklámjai, és nem is annyira formabontó, mint Cain egynémely szpotja, viszont szerepel benne egy jó nagy csúsztatás (ami szintén nem idegen az amerikai kampányoktól sem). Idézik Obama egy 2008-as mondatát, amely szerint “ha tovább beszélünk a gazdaságról, akkor veszíteni fogunk”. Mint azonban a New York Times rámutat, Obama itt valójában akkori republikánus riválisán, John McCainen gúnyolódott, az ő stábjának egyik tagja nyilatkozta ugyanis, hogyha a gazdasági válság marad a téma, akkor el fogják bukni a választást.

Romney-ék nem is tagadják, hogy kiforgatták Obama mondatát, de szerintük ez jogos, mert az elnök most, a 2012-es választás előtt épp azt próbálja elérni, hogy lehetőleg minél kevesebb szó essen a gazdaságról, és helyette Romney személyét (leginkább azt, hogyan váltogatta a nézeteit különböző fontos kérdésekben) próbálja a középpontba helyezni.

Ez egyébként Romney első televíziós hirdetése, és ha eltekintünk ettől a jó alaposan megcsavart mondattól, akkor megállapíthatjuk, hogy bizony így kampányol egy magabiztos, már az előválasztások előtt toronyamagas esélyesnek nyilvánított politikus. Republikánus riválisaira egy szót sem veszteget, hanem egyből a fő ellenfélet rohanja le.

Pontosan egy év múlva, 2012. november 6-án elnököt választanak az amerikaiak. Ennek apropóján jobbnál jobb cikkek jelentek meg az esélyekről, a várható befolyásoló tényezőkről és a választói közhangulatról. Két írást emelnék ki, az egyik ma jelent meg a Washington Postban, a másik már napok óta olvasható (de nyomtatásban szintén a vasárnapi magazinban közölték) a New York Times oldalán.

Nem ismételném el az ezekben leírtakat, a tartalmuk amúgy is nagyon egyszerűen összefoglalható: ha nem indul be a gazdasági növekedés, akkor a választás után Barack Obama nagy valószínűséggel csatlakozik a munkanélküliek amúgy is népes táborához. Épp ebből a számára kétségbeejtő helyzetből következik ugyanakkor az is, hogy minden bizonnyal nagyon más lesz ez az Obama-kampány, mint a 2008-as.

Egy 2008-as, emelkedett pillanat - Forrás: saját fotó

Akkor az volt az alapállás, hogy kerülni kell a negatív üzeneteket, mert az nem passzol az olyan inspirálónak szánt jelszavakhoz, mint a remény és változás. Ez többé-kevésbé sikerült is, bár azért bevittek néhány övön aluli ütést a kampány utolsó heteiben szintén erősen negatívba forduló John McCainnek (például ezzel a gúnyolódó videóval). Most Obama nem engedheti meg magának ezt a luxust, a választási győzelemre ugyanis talán az lesz az egyetlen esélye, ha meggyőzi a teljesítményével többségében elégedetlen választókat arról, hogy a republikánus jelölt győzelme még rosszabb lenne.

Van az az unalomig ismételgetett aranyszabály, hogy ha meg akarsz nyerni egy választást, akkor a választókkal el kell fogadtatnod egy általad megrajzolt képet a riválisodról, mielőtt még ő maga megteszi ezt. Valami ilyesmibe kezdett Obama stábja is, akik láthatóan azzal számolnak, hogy Mitt Romney lesz a republikánus elnökjelölt, és már most építik fel azt az üzenetet, hogy ő egy elvtelen, képmutató politikus, aki bármit megtesz azért, hogy hatalomra kerüljön. Az eddigi legélesebb megnyilvánulás az volt, amikor múlt hét vasárnap Obama egyik vezető tanácsadója, David Plouffe a Meet The Press című tévéműsorban azt mondta, hogy Romney “has no core”, amit nehéz szó szerint lefordítani, de valami olyasmit jelent, hogy gerinctelen.

Bár az meglepő volt, hogy egy Obamához ilyen közeli ember fogalmaz meg egy ennyire erős ítéletet, az nem valószínű, hogy maga az elnök is hasonló nyilatkozatokat tesz (legalábbis egyelőre), eddig is az volt ugyanis rá a jellemző, hogy a keménykedést meghagyta környezete tagjainak. A kampányokban ez hagyományosan az alelnökjelölt feladata, de ott van például a legendásan mocskos chicagói politikában edződött főtanácsadó, David Axelrod, akit az egyik első Obama-életrajz írója, David Mendell a Politicónak így jellemzett: “Axelrod mindig nagyon jó volt abban, hogy besurran éjszaka a szobádba, darabokra szeleteli a szívedet, majd valahogy mégsem hagy egy olyan nyomot sem, ami hozzá vagy az általa képviselt jelölthöz kötné a bűncselekményt.”

Ennél jobb kedvcsinálót keresve sem találni a következő egy évhez. Izgalmas kampány lesz.

Már akkor is ez volt az egyik legtöbbet idézett mondása Steve Jobsnak, amikor augusztusban bejelentette távozását az Apple vezérigazgatói posztjáról, de a mostani szomorú halálhír után a mondat még erősebben kezdett visszhangzani. Arra a mondatra gondolok, amikor megkérdezték Jobstól, mennyi piackutatási erőfeszítést öltek az iPadbe, majd ő azt válaszolta: “Semennyit. Nem a fogyasztók feladata tudni, hogy mit akarnak.”

Ez eddig legtöbbször abban a kontextusban jelent meg, hogy Jobs egyrészt annyira magabiztos (esetleg arrogáns) és olyan erős látnoki képességekkel bír, hogy tényleg nincs szüksége a modern üzleti életben állandósult eszköznek tekintett piackutatási módszerekre. A New York Times újságírója, Matt Bai azonban csütörtökön közölt egy cikket, amelyben teljesen új értelmezést ad ennek a sokat idézett mondatnak.

Forrás: Apple.com

“Amit Steve Jobs megértett, és amit a politikusaink nem” - ez a címe az írásnak, amely szerint az Apple társalapítója egyrészt megértette, hogy milyen irányba változik az amerikaiak gondolkodása (egyszerre erősödik az individuális döntéshozatal és a közösséghez tartozás fontossága), másrészt ugyan Jobs igyekezett megérteni azokat a problémákat, amelyeket a technológia képes megoldani, de a konkrét megoldásokról nem a fogyasztókat kérdezte.

A piackutatással ugyan elkerülhette volna a kockázatvállalást, de ő nem félt ettől. “Ez az, amit köznyelven vezetésnek hívunk” - állapítja meg Bai, majd hosszan fejtegeti, hogy míg Jobs meg tudta érteni a modern világ komplexitását, és alakítani is tudta a környezetet, addig az amerikai politikai szereplők képtelenek erre.

Azt írja, hogy az amerikai politika továbbra is csak annyit tud ajánlani az embereknek, hogy vagy a huszadik századi központosított kormányati rendszer oldja meg a problémáikat (ez lenne a demokrata verzió), vagy épp ellenkezőleg, fel kell számolni minden szövetségi programot és az emberek számára marad az öngondoskodás (ez lenne a republikánus megoldás). Bai szerint az amerikai politikusok képtelenek bármilyen újításra fókuszcsoportok nélkül, és a pártok nem az Apple-re, hanem a General Motorsra hasonlítanak, amely húsz éve ugyanazoknak a modelleknek a ráncfelvarrott verziót gyártja újra és újra.

Bai szerint a Jobs és az amerikai politikai szereplők közti szakadék generációs különbségnek tudható be. Ez szerinte a magyarázata annak is, hogy 2008-ban miért volt olyan sok lelkes fiatal híve Barack Obamának. “Obama kampánya, amely a párteliten kívül fogant meg, és amely az online részvételre épül, úgy tűnt mint a politika high-tech újragondolása” - írja Bai, persze aztán hozzáteszi, hogy Obama most már közel sem inspirál olyan sok embert, és sokkal inkább tűnik egy hagyományos, épp az újraválasztásáért küzdő demokrata politikusnak.

Obama amúgy nagy rajongója volt Jobsnak. Pár napja elmesélte, hogy az iPadjét a hivatalos bemutató előtt kapta meg személyesen az Apple-vezértől, és a halálhírre is egy nagy tiszteletről és csodálatról árulkodó közleménnyel reagált. Obama és Jobs ugyan láthatóan jól megértette egymást, de Matt Bai végkövetkeztetése az, hogy a politikában igazi változás csak akkor fog bekövetkezni, ha beérnek azok a generációk, amelyek már az Apple-alapító zseniális termékein nőttek fel. Ahogy a híres Apple-hirdetés szlogenje szólt, talán sokan kezdenek el “másképp gondolkodni”.

A függetlenségi háború után az Egyesült Államok felépítésével foglalatoskodó szövetségi kormány 1791-ben úgy döntött, hogy a pénzügyek stabilizálása érdekében adót vet ki az országban előállított whiskey-re. Az emberek általában is ellenérzésekkel fogadták az adókat, de Pennsylvania állam nyugati részén farmerek egy csoportja különösen ellenségesen állt hozzá az elképzeléshez.

George Washington szembeszállt a whiskeylázadókkal

Három évvel az adó bevezetése után, 1794-ben a történészek által később whiskeylázadóknak nevezett farmerek megtámadták és megsemmisítették egy adófelügyelő házát. A lázadók csoportja egyre bővült, és fennállt a lehetősége annak, hogy a mozgalom átterjed más államokra is. A szövetségi kormánynak meg kellett mutatnia, hogy képes fenntartani a rendet, és be tudja szedni az általa megszabott adókat.

Alexander Hamilton pénzügyminiszter már kezdetben arról próbálta meggyőzni George Washington elnököt, hogy vessen be katonai erőt, ő azonban először tárgyalásos módszerrel próbálkozott. Ez nem vezetett eredményre, és végül 13 ezer katonát küldött Pennsylvania nyugati részébe Hamiltonnal az élen. A hadseregnek aztán mégsem akadt dolga, mert a mozgalom összeomlott, és a lázadók többsége elmenekült. Két embert ítéltek el árulásért, de később nekik is kegyelmet adott Washington.

Hogy miért idéztem fel (a PBS oldalának segítségével) ezt a történetet? A mostani elnök, Barack Obama hétfőn mondott egy beszédet, amelyben meghirdette hiánycsökkentési programját. Ennek a csomagnak része egy nagyarányú adóemelés, amelynek célpontjai a vagyonosabb rétegek, és a beszéd végén az elnök Washingtont idézte, aki egyszer azt mondta, “az adósságok visszafizetéséhez bevételekre van szükség, a bevételekhez pedig adókra”. Bár nem beszélt konkréten a whiskeylázadásról, egyes kommentátorok szerint erre a történelmi epizódra utalt.

A hasonlat valóban áll, mert ugyan arra kevés esély van, hogy Obama katonákat vetne be az adófizetésen berzenkedő gazdagok ellen, de régen ütött meg ennyire harcias hangot. Kijelentette, hogy vétót emel minden olyan törvényhozási javaslat ellen, amely nem tartalmaz adóemelést. Azt persze előre tudni lehetett, hogy a republikánusok elutasítják a javaslatát, és ez meg is tették több nyilatkozatban. Most azonban már Obama sem emlegetett semmilyen kompromisszumot, hanem a vétó belengetésével lényegében hadüzenetet küldött a republikánusoknak. Ez talán még a whiskeylázadásnál is keményebb összecsapás lesz.

Nemrég emlegettem egy készülő könyvet, amely arról szól, hogyan kezeli a gazdasági válságot az Obama-kormányzat. Nos, a könyv itt is van (pontosabban egyelőre csak részletek jelentek meg belőle, de hamarosan a polcokon lesz), és egyből hatalmas vihar kavart. A könyv címe Confidence Men, a szerző pedig a Pulitzer-díjas Ron Suskind, a Wall Street Journal korábbi újságírója, aki több bestsellerré vált könyvet is írt a Bush-adminisztrációról.

A megjelent részletek alapján a könyv nem fest túl hízelgő képet Obamáról és stábjáról. Suskind leírja például azt, hogy miután Rahm Emanuel kabinetfőnök megelégelte a két fontos gazdasági háttérember, Larry Summers tanácsadó és Peter Orszag költségvetési igazgató marakodását, közölte velük, hogy békét kell kötniük. A két férfi egy felkapott indiai étteremben találkozott, és ott a Clinton-kormányzatban pénzügyminiszteri posztot betöltő Summers állítólag azt mondta Orszagnak: “Olyan ez, mint amikor gyerekként egyedül vagyunk otthon. Nincs egy felnőtt főnök. Clinton soha nem követte volna el ezeket a hibákat.”

Summers a baloldalon, Orszag a jobboldalon - Forrás: flickr.com/whitehouse

Más, az elnökkel szemben kritikus mondatok is vannak a könyvben. Anita Dunn egykori kommunikációs igazgatótól például azt idézi Suskind, hogy az Obama-kormányzatban kifejezetten nőellenes légkör uralkodott.

Dunn most tagadja, hogy ő bármikor ilyet mondott volna, és Summers is közölte, hogy torzítva adták vissza a szavait. A Fehér Ház szintén ellentámadásba lendült, és azt állítják, hogy a könyv tele van hamis állításokkal, helytelenül rekonstruált beszélgetésekkel és rossz következtetésekkel. Azt is jelezték, hogy Suskind épp azért kapott 90 percnyi interjúlehetőséget Obamával, hogy ezzel segítsék helyretenni az addig összegyűjtött valótlan információkat. A szerző egyik interjúalanya pedig azt állította, hogy az interjú során 90 százalékban Suskind beszélt, így nem érti, honnan is szerezte az információit.

Valóban vannak ténybeli tévedések a könyvben. Rosszul szerepel benne például egy újságíró neve, és Dan Pfeiffert, a Fehér Ház kommunikációs igazgatóját egy olyan tisztséggel illette, amelyet az soha nem töltött be. Ezeket könnyű cáfolnia a Fehér Háznak, de jóval nehezebb lesz megmásítani azt a szerintük hamis képet, hogy az elnök határozatlan a döntéseiben és rosszul menedzseli a csapatát. Talán nem is reagáltak volna olyan hevesen a könyvre, ha nem állna olyan rosszul az elnök megítélése a felmérésekben, különösen a gazdasági tevékenységét illetően.