potus & co

Önmagában elég érdekes volt az iowai caucus eredménye ahhoz, hogy elemzések tömkelege szülessen a republikánus erőviszonyokról. Ezek nagyjából egyeznek abban, hogy Santorumnak nehéz dolga lesz pénz és háttérszervezet nélkül építenie erre a győzelemmel is beérő vereségre, Romney számára viszont az a kínos, hogy annyi hónap munka, szervezés és elköltött pénz ellenére képes volt megszorongatni őt egy néhány héttel ezelőtt is esélytelennek tartott jelölt.

Mi történik viszont közben a másik oldalon? Az első nyilatkozatok alapján látszik, hogy Obamáék a fő ellenfélnek továbbra is Mitt Romney-t tartják, a reakciók többsége ugyanis vele foglalkozik. Egyrészt kudarcnak próbálták mindössze nyolcszavazatos győzelmét, és rámutattak arra is, hogy a szavazatok kisebb arányát kapta meg most, mint a négy évvel ezelőtti iowai caucuson (akkor Mike Huckabee lett a győztes).

Az elnök fő kampánytanácsadója, David Axelrod szerint ez után felvetődik a kérdés, hogy miért nem bíznak az emberek Mitt Romney-ban. A válasz szerinte az, hogy egyrészt Romney gazdasági vízióját nem osztják az amerikai emberek, másrészt pedig a választók nem tartják hitelesnek, miután sokszor váltogatta a nézőpontjait különböző fontos kérdésekben.

Obama a háttérben Axelroddal - Forrás: flickr.com/whitehouse

Ez utóbbi érv nem újdonság a demokraták részéről, egyszer már készítettek egy „brutális videót” is erről. Könnyen lehet azonban, hogy ezt az üzenetet idővel hátrébb fogja sorolni a demokrata kampánystáb. Ahogy a BBC Newshour című rádióműsor szerdai késő esti adásában hallottam egy amerikai politikai elemzőtől (biciklizés közben hallgattam, így a nevét nem tudtam felírni), ez a fegyver könnyen visszaüthet a novemberi elnökválasztás előtt. A gondolatmenete nagyjából úgy hangzik, hogy ha Romney lesz a republikánusok jelöltje, és a demokraták úgy definiálják őt, mint aki váltogatja az álláspontjait, az a republikánus törzsközönséget talán zavarja, viszont az el nem kötelezett választók körében még a pragmatizmus jele is lehet, amit pozitívan értékelhetnek.

Talán ennek a megnyilvánulása az, hogy Obama stábja egy új fronton kezdte el támadni Romney-t az utóbbi hetekben. Úgy próbálják beállítani őt, mint a középosztály ellenségét, a republikánusokat pénzelő vagyonos rétegek védelmezőjét. Nyilvánvalóan erre az üzenetre akartak ráerősíteni azzal, hogy múlt hétvégén Iowa államban egy olyan munkásembert mutattak be a sajtónak, aki akkor veszítette el a munkáját, amikor a cég a Romney által vezetett kockázati tőketársaság érdekeltségébe került.

Az iowai eredmény még egy szempontból lehet fontos – és esetleg kedvező – az Obama-stáb számára. A szoros verseny és Rick Santorum hirtelen felemelkedése után várható, hogy elhúzódik a republikánus jelöltségért folyó harc. Így a jelöltek egymás szétcincálásával lesznek elfoglalva, és nem a novemberi nagy csatára való felkészüléssel. Ez jól hangzó érv, de épp Obama rá a bizonyíték, hogy nem feltétlenül állja meg a helyét. Négy évvel ezelőtt pont attól tartottak a demokraták, hogy Obama és Hillary Clinton közel fél éven át tartó, kíméletlen harca rontja az esélyeiket magán az elnökválasztáson. Mint tudjuk, Obama végül simán letolta a pályáról John McCaint, a republikánusok akkori jelöltjét.

A republikánusokra az elmúlt egy-két évben szinte ráragadt (némi demokrata segédlettel) a "nem pártja" címk, miután a politikája sokszor tényleg kimerült abban, hogy mindenre nemet mondott, amit Barack Obama elnök vagy a demokraták javasoltak. Most az egyszer azonban igent mondtak. Hosszas huzavona után a képviselőházi republikánusok belementek abba a szenátusban a két párt között megszületett egyezségbe, amely szerint két hónapra meghosszabbítják a társadalombiztosítási járulék kedvezményes szintjének fenntartását.

Ez persze egy fogcsikorgatva kimondott igen volt, és mivel a járulékra vonatkozó hosszabbítás csak két hónapra szól, így a most lezárult csata nagyon hamar újra fog kezdődni. De a járulékkedvezmény fenntartása mellett kardoskodó Obama addig is örülhet annak, amiben idén nem nagyon volt része: egy politikai győzelemnek. És még ha ez nem is egy nagy törvényhozási diadal, legalább megmutathatta az őt gyakran puhánysággal vádoló demokrata szimpatizánsoknak, hogy ő is tud keménykedni - ráadásul sikeresen - a republikánusokkal.

Bár a republikánusok gondoskodnak az elnökválasztási izgalmakról (a nemrég még sebezhetetlennek tűnő Newt Gingrich támogatottsága például elkezdett olvadozni, és újabban Ron Paul tűnik az erős embernek, legalábbis Iowában), a demokratáknál is van némi mozgolódás. Vagy legalábbis látszólag.

Hétfőn és kedden több államban is egy automata telefonhívásos kampány indult azzal az üzenettel, hogy Barack Obama helyett Hillary Clintonnak kellene lennie a demokrata elnökjelöltnek a 2012-es választáson. „Amerika jobb helyzetben lenne ma, ha Hillary Clinton lenne az elnökünk” – hangzik az automata telefonhívás, amely arra buzdítja az embereket, hogy látogassanak el a RunHillary2012.net című oldalra, és csatlakozzanak a Clinton meggyőzését célzó petícióhoz.

Most egy csapatban vannak - Forrás: www.facebook.com/#!/hillaryrclinton

A jelenleg a külügyminiszteri posztot betöltő egykori first lady (és környezete) már többször jelezte, hogy nincsenek elnöki ambíciói. Clinton épp Obama ellen bukta el 2008-ban a demokrata jelöltségért folytatott versenyt egy kemény, személyeskedéstől sem mentes küzdelemben. Ez után Obama saját stábjának tagjai is megrökönyödéssel fogadták, amikor a megválasztott elnök Clintont kérte fel külügyminiszternek.

Clinton azonban nem bizonyult rossz választásnak, és kinevezése abból a szempontból is ügyes húzásnak tűnt, hogy Obama ezzel semlegesítette legnagyobb potenciális politikai riválisát. Ha Clintonnak lennének is olyan szándékai, hogy újra elinduljon, nyilván nehezen tudná magát Obamával szemben pozicionálni, miközben tagja az általa vezetett adminisztrációnak.

A külügyminisztérium szóvivője nem kommentálta a telefonhívásokat, Clinton egyik korábbi munkatársa pedig a Washington Postnak nyilatkozva nevetséges trükknek nevezte a kampányt. Valóban rejtélyes az egész próbálkozás, a telefonhívásokban említett weboldalon ugyanis nincs semmilyen utalás arra, kik állnak mögötte, és a Post szerint az sem kideríthető, hogy kik regisztrálták az oldalt.

Az automata telefonhívások ugyan olcsó kampányeszköznek számítanak, de némi profizmusra utal az, hogy a telefonhívásokat olyan államokban indították, ahol Clinton győzött a 2008-as előválasztásokon. Persze az is lehet, hogy valójában ellenséges aknamunkáról van szó, és valamilyen republikánus csoport akarja megzavarni a demokratákat egy ilyen kampánnyal. Egyúttal azonban sokat elárul a kezdeti népszerűtlenségéből sokat veszített Obama törékeny helyzetéről, hogy valaki egyáltalán megpróbálkozott vele, és a cikkeket olvasva félig-meddig komoly gondolkodás indult meg egy esetleges Clinton-kampányról.

Az elmúlt pár hétben annyi izgalmat és érdekességet szolgáltatott a felbolydult republikánus kampány, hogy szinte meg is feledkeztünk arról, hogy van ebben a versenyben - igaz, egyelőre a másik térfélen - egy másik játékos is. Barack Obama, a jelenlegi elnök, akinek ugyan munkaköri leírása szerint az ország vezetése a dolga, de nagyon úgy néz ki, hogy most már ő is kampányüzemmódba kapcsolt.

De mielőtt még ebbe belemennénk, egy nagyon rövid összefoglaló arról, hogyan is nézett ki Obama elnöksége eddig. Beiktatása után belekezdett a nagy liberális (amerikaiul ez a baloldali) ígéretek megvalósításába (leginkább az egészségügyi reformba), majd a 2010-es félidős választási vereség után bement középre és tető alá hozott pár alkut a republikánusokkal, hogy aztán bő félévvel később az adósságplafon körüli kudarca után visszamenjen a baloldalra. Ez persze nagyon le van így sarkítva, mert valójában a liberális bázisnak sem tetszett az egészségügyi reform, ahogy a republikánusok akkor is kommunistának tartották, hogy próbálta megtalálni velük a közös hangot a 2010-es választás után, de nagyjából azért leírható egy ilyen ív Obama mozgásában.

Felvette a harci állást - Forrás: Flickr.com/whitehouse

A korábbinál keményvonalasabb pozíciót jól mutatja, hogy miután novemberben elbukott az adósságprobléma rendezésére felállított szuperbizottság, akkor Obama egyből közölte, hogy meg fog vétózni minden olyan próbálkozást, amellyel a republikánusok megpróbálják átírni az előre megbeszélt szabályokat (vagyis mégis megmentenék a megszorításra ítélt védelmi költségvetést). Harcosan kiáll amellett is, hogy a George W. Bush által elfogadtatott adócsökkentéseknek a leggazdagabb rétegek számára történő meghosszabbítását szintén nem fogja támogatni.

Ez már nem a lavírozó elnök, hanem a kampányra készülő politikus alapállása. Viszont tévedés lenne azt hinni, hogy Obama megelégszik azzal, hogy saját - egyébként is megtépázott - táborát felrázza és felsorakoztatja maga mögött. A 60 Minutes-nek adott interjújában volt egy olyan, a Huffington Poston által idézett rész, amelyben arról beszélt, hogy a választás kérdése az lesz, “vissza tudjuk-e szerezni az amerikai gondolkodásnak és értékeknek azt a létfontosságú központi elemét, amely szerint “mi együtt vagyunk ebben””.

Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a demokrata kampány egyik fő üzenete láthatóan az lesz, hogy bárki is nyeri a republikánus jelöltséget, az mindenképp egy zavaros gondolkodású kisebbség foglya, akkor könnyű belátni, hogy Obama nagyon tudatosan készül annak a többségnek a visszahódítására, amely három évvel ezelőtt megválasztotta.

John F. Kennedy némi munkával, valamint napozással és golfozással tervezte tölteni a napot. Vasárnap volt, 1960. december 11-e, bő egy hónappal az elnökválasztás után, amelyet szoros versenyben nyert meg Richard Nixon ellenében. A Floridai Palm Springsben pihent a családjával, de egyedül indult el a délelőtti misére, és úgy volt, hogy később csatlakozik hozzá a felesége a gyerekekkel.

Sem ő, sem a titkosszolgálat nem tudott arról, hogy a ház közelében egy autóban ülve várakozott egy Richard Pavlik nevű férfi. Pavlik gyűlölte Kennedyt, és már a puszta gondolatától is elszörnyedt annak, hogy a következő év januárjában ő fog beköltözni a Fehér Házba. Az idős, megkeseredett férfi elhatározta, hogy megakadályozza ezt. Arra a pillanatra várt, hogy Kennedy beszálljon a kocsiba, amellyel a titkosszolgálat emberei a templomba tervezték vinni. Pavlik ekkor beindította a motort, beleirohant a leendő elnök kocsijába, és abban a pillanatban bekapcsolta a saját autójában elhelyezett robbanószerkezetet. Akkora robbanás volt, amely egy kisebb hegyet is eltüntetett volna. Kennedy testéből semmilyen ép maradvány nem maradt meg.

A család mentette meg Kennedyt - Forrás: http://www.jfklibrary.org

Ez most persze a fantázia szüleménye, mert mindenki tudja, hogy John Fitzgerald Kennedyt nem 1960-ban Floridában, hanem három évvel később, 1963 novemberében ölték meg Dallasban. Nem sokon múlt azonban, hogy a fenti történések nem váltak valósággá. 1960 decemberében ugyanis az amerikai hatóságok őrizetbe vettek egy Richard Pavlik nevű férfit azzal a gyanúval, hogy meg akarta ölni a leendő elnököt. A nyomozás során kiderült, hogy Pavlik csak azért nem hajtotta végre a merényletet azon a bizonyos vasárnapi reggelen, mert amikor Kennedy beszállt az autóba, akkor felesége és gyerekei is ott voltak a ház előtt. Hazafinak tartotta magát, nem pedig egy könyörtelen gyilkosnak, ezért fújta le az akciót.

Egy amúgy jelentéktelennek tűnő körülményen múlt tehát az, hogy Kennedy megérte elnöki beiktatását, Jeff Greenfield amerikai újságíró azonban idén megjelent, Then Everything Changed (És akkor minden megváltozott) című könyvében eljátszott többek között annak a gondolatával, hogy mi lett volna, ha Pavlik végrehajtja a merényletet. Nagy valószínűséggel már az is komoly gondot okozott volna például, hogy ki foglalja el az elnöki széket, mert 1960. december 11-én Kennedy még nem is volt hivatalosan megválasztva. Ehhez ugyanis előbb az egyes államok által delegált elektoroknak is szavazniuk kell, és ez öt nappal később, december 16-án történt csak meg. Greenfield alternatív történelemkönyvében végül Kennedy alelnökjelöltje, Lyndon Johnson került az elnöki székbe (ahogy ez egyébként megtörtént az 1963-as valódi merénylet után).

Bár először kicsit idegenkedtem a könyvtől, mert valahogy nem csigázott fel a “mi lett volna, ha?” kérdésfeltevés (mert hát a “mi is történt valójában?” legalább annyira izgalmas tud lenni), de beleolvasva megfogott a szórakoztatóan és informatívan megírt szöveg. Greenfield nemcsak egy korai Kennedy-gyilkosság gondolatával játszott el, hanem azzal is, hogy mi lett volna, ha Robert Kennedy túléli az ellene végrehajtott 1968-as merényletet, és aztán megnyeri az elnökválasztást. Nem ragad le a könyv a Kennedyeknél, szerepel benne annak a lehetséges forgatókönyve is, hogy mi lett volna, ha 1976-ban Gerald Fordot újraválasztják (legyőzve az ügyetlennek bizonyuló Jimmy Cartert), majd a romló gazdasági körülmények hatására az 1980-as elnökválasztást a demokrata Gary Hart nyeri meg (ellentétben a valódi győztessel, Ronald Reagannel).

Bár ezek a történetek a fantázia szüleményei, mégis sokat lehet belőlük tanulni, mert Greenfield alaposan tanulmányozta a szereplők karakterét és az adott korszakokat, és ennek alapján alkotta meg az alternatív forgatókönyveket. A könyvet olvasva pedig nehéz megállni azokat a gondolatkísérleteket, hogy vajon a közelmúltban mik lehettek azok a fordulópontok, amelyeken teljesen más irányt vehetett volna az amerikai politika. Ami nagyon adja magát, az például az, hogy mi történt volna akkor, ha 2008-ban nem Barack Obama, hanem Hillary Clinton győzedelmeskedik a demokrata előválasztásokon. Vagy például mennyivel lenne most sikeresebb Obama, ha már tavaly év végén (amikor még a demokraták voltak többségben a törvényhozásban) levezényli az adósságplafon körüli vitát a republikánusokkal.

Az aktív politikusok ugyan rendszerint csípőből utasítják vissza a hipotetikus kérdéseket, de van egy olyan sejtésem, hogy magukban azért ők is eljátszadoznak a “mi lett volna, ha” kérdéssel. Ha másért nem is, legalább azért, hogy okuljanak belőle.

Köszönet Nádori Péternek a könyvért.