potus & co

Több mint egy hete voltak a bostoni robbantások, de mintha kicsit még távolibbnak tűnnének. Nyilván a támadással kapcsolatos hírek töltötték meg leginkább az újságok címlapját, de nem szorították ki teljesen az egyéb történéseket (például a fegyverszabályozás kérdését), és nem látni a jeleit valamiféle nagy nemzeti önvizsgálatnak sem. Nem valószínű például, hogy lényegi változások jönnek az általános biztonsági intézkedésekben, például a közlekedési hatóságok is azt jelentették be, hogy nem lefújják, hanem csak elhalasztják annak engedélyezését, hogy zsebkéseket fel lehessen vinni a repülőkre.

Ahogy mondani szokás, az élet tehát ment tovább, aminek a legegyértelműbb jele volt, hogy amikor Bostonban egy héttel a robbantás után néma megemlékezést tartottak, akkor a gyalogosok megálltak, de az autós forgalom haladt tovább. Néhány sofőr ugyan leállította az autóját, de aztán a türelmetlen taxisok dudálgatására mégis elindultak.

Van azonban egy politikai ügy, amelyre lehet közvetlen hatása a terrorcselekménynek. A szenátus épp ezekben a hetekben tárgyalja a bevándorlási rendszer megreformálására tett javaslatot. A reform szokatlan módon viszonylag széles kétpárti támogatottsággal rendelkezik, de azért vannak bírálói, akiknek a hangja felerősödött, miután kiderült, hogy a robbantásokat bevándorlók követték el.

Két szenátor, Charles Schumer és Chuck Grassley egymásnak ugrott egy hétfői meghallgatáson 

Chuck Grassley republikánus szenátor volt az első, aki összekötötte a két ügyet, és jelezte, hogy szerinte a bevándorlási reformról a robbantások fényében kellene tárgyalni. Egy másik republikánus szenátor, Dan Coats pedig azt javasolta, hogy a történtek miatt inkább halasszák el a reform megvitatását egy-két hónappal. A halogatás valószínűleg rontana a csomag elfogadásának esélyein, a törvényjavaslatot ugyanis eleve nagy küszködés árán hozta össze a nyolcak bandájaként emlegetett, négy-négy republikánus és demokrata szenátorból álló csoport.

A reform egyik kényes pontja az, hogy megnyitná az állampolgársághoz vezető utat az országban jelenleg illegálisan tartózkodó mintegy 11 millió bevándorló előtt. Vannak, akik szerint a robbantások azt bizonyítják, hogy ennek a szerintük engedékeny hozzáállásnak komoly veszélyei vannak.

Igaz ugyanakkor, hogy a bostoni támadás egyúttal a reform támogatói számára is jó érvként szolgálhat, ők ugyanis rámutathatnak arra, hogy a merénylők a jelenlegi, problémásan működő rendszerben tudták megvetni a lábukat az Egyesült Államokban (a két fiú a szüleivel érkezett ide még gyerekként, a fiatalabbik azóta állampolgárságot is szerzett, de a testvére is legálisan tartózkodott az országban). Ahogy a reformtörekvés egyik vezéralakja, a republikánus Marco Rubio fogalmazott egy hétfői közleményben: “A támadás megerősíti azt, hogy a bevándorlási reformnak egy hosszú, nyitott és transzparens folyamatnak kell lennie, amelyben megválaszolunk minden fontos kérdést a törvényről. De ettől még a mostani rendszer működésképtelen, és meg kell javítanunk.”

A bostoni robbantások elkövetésével gyanúsított Dzsohar Carnajev jelenleg egy szigorúan őrzött kórteremben fekszik gépekre kötve, és egyáltalán nem biztos, hogy valaha meg fog még szólalni. Az amerikai hatóságoknak addig is van idejük gondolkodni azon, hogy mit kezdjenek vele, ha magához tér.

A dilemma nagyjából az, hogy vajon a 19 éves kócos fiút sima bűnözőként kezeljék-e vagy pedig ellenséges katonaként. Ha úgy döntenek, hogy az előbbi kategóriába tartozik, akkor minden valószínűség szerint bíróság elé kerül, kap egy ügyvédet, és jó eséllyel halálra ítélik. Ha katonaként kezelik, akkor sem vár rá sokkal fényesebb jövő, mert ugyan a polgári bíróságot elkerüli, de valódi jogi védelemre nem lesz lehetősége, és örökre hadifogságban maradhat.

Dzsohar Carnajev - Forrás: FBI.gov

A törvényhozás négy republikánus tagja - köztük John McCain korábbi elnökjelölt - közleményt adott ki, amelyben arra szólítottak fel, hogy Carnajevet katonaként kezeljék az amerikai hatóságok, mert szerintük ő nem számít hétköznapi bűnözőnek. Több demokrata törvényhozó ugyanakkor vitába szállt ezzel, szerintük ugyanis az amerikai állampolgársággal rendelkező Carnajev háborús ellenségként való kezelése alkotmánysértő volna.

A republikánusok közleményében az is szerepelt, hogy szerintük nem szabad megengedni, hogy “ez a gyanúsított csendben maradjon”. Ezzel arra utaltak, hogyha Carnajevet a szokásos eljárás alá vetik, akkor annak azzal kell kezdődnie, hogy felolvassák neki jogait. Ez ismerős lehet mindenkinek az amerikai bűnügyi filmekből, amelyekben a rendőrök egyből az elfogás után figyelmeztetik a bűnözőket arra, hogy joguk van ügyvédet fogadni, csendben maradni, illetve minden, amit mondanak, az felhasználható ellenük a bíróságon.

Ezt egy 1966-os legfelsőbb bírósági ítélet nyomán úgy hívják, hogy Miranda-jogok. Annak előzménye az volt, hogy a rendőrség egyebek mellett nemi erőszak gyanújával őrizetbe vett egy Ernesto Miranda nevű férfit, aki a kihallgatás során a rendőrség állítása szerint beismerő vallomást tett. Az iskolázatlan és szellemileg instabil férfi ugyanakkor később azt állította, hogy a rendőrök nem közölték vele a jogait, és a helyi bíróság ugyan később elítélte, az ügy felkerült a szövetségi legfelsőbb bíróságra, amely kimondta, hogy nem használható bizonyítékként olyan vallomás, amelyet az ügyvédhez és a hallgatáshoz való jog ismertetése nélkül rögzítettek.

Később a bíróság ezt annyival kiegészítette, hogy ha valamilyen azonnali veszély miatt közbiztonságilag indokolt, akkor a Miranda-jogok felolvasása nélkül is meg lehet kezdeni a kihallgatást, és az elhangzottakat később fel is lehet használni az eljárás során. Az igazságügyi minisztérium - amely alá az ügyészség tartozik - aztán 2010-ben egy olyan iránymutatást adott az FBI-nak, amely szerint ezt a közbiztonsági veszélyt terrorgyanús személyek esetében nyugodtan értelmezhetik meglehetősen tágan.

Az American Civil Liberties Union nevű jogvédő szervezet már jelezte, hogy szerintük a mostani esetben óvatosan kellene bánni ezzel az értelmezéssel. Ők azt mondják, hogy ha a nyomozók arról akarnak érdeklődni, hogy vannak-e egyéb bombatámadások készülőben, akkor indokolt a Miranda-jogok figyelmen kívül hagyása, de általánosabb kérdések esetében ez a lehetőség már nem áll fenn.

Az amerikai hatóságok ismét kénytelenek mérlegelni azt, hogy vajon a terror elleni harc hatékonysága vagy pedig az évszázadokon át csiszolt igazságszolgáltatási normák követése a fontosabb.

Ez a blog nagyrészt arra törekszik, hogy a megértés szándékával mutassa be az amerikai politika történéseit, de be kell vallanom, hogy vannak olyan dolgok, amiket nagyon nehéz ép ésszel felfogni.

Itt van néhány példa, és - nem túl meglepő módon - mindegyik a fegyverkérdéshez kapcsolódik. Azért írom, hogy ez nem igazán meglepő, mert európai szemmel nézve talán a szabad fegyvervásárláshoz való ragaszkodás a legidegenebb eleme az amerikai politikai-közéleti kultúrának.

Az idegenség azonban még nem feltétlenül lenne akadálya a megértésnek, és én is nagyon érdeklődéssel követem a fegyvertartás szabályozása körüli vitában elhangzó érveket. Az például még mindig a felfogható kategóriába tartozik, hogy sokan azért ragaszkodnak a fegyverükhöz, mert ez jelenti számukra a garanciát arra, hogy az Egyesült Államok soha nem válik önkényuralommá. (Más kérdés, hogy még az egyébként szabadon megvásárolható durva katonai fegyverekkel sem lenne sok esélyük az átlagembereknek a világ legnagyobb arzenáljával rendelkező kormánnyal szemben, ha az hirtelen zsarnokságra adná a fejét.)

Vannak ugyanakkor olyan megnyilvánulások, amelyek már kívül esnek az értelmezhetőség határán. Itt van például az, hogy a bostoni robbantásokról tartott sajtótájékoztatón egy újságíró azt a kérdést tette fel a massachusetts-i kormányzónak, hogy vajon a merénylet egy megrendezett támadás volt-e, méghozzá azzal a céllal, hogy “elvegyék a szabadságjogainkat”. Bár a riporter nem említette konkrétan a fegyvereket, és arról sem beszélt, hogy konkrétan kit sejt a megrendezett támadás mögött, talán nem tévedünk nagyot, ha a kérdést úgy értelmezzük, hogy vajon a kormányzati szervek hajtották-e végre a robbantást, azzal a céllal, hogy így erőteljesebben érvelhessenek a fegyverszabályozás mellett.

A megrendezett támadásról szóló kérdés a bostoni sajtótájékoztatón

A kormányzó válasza egyértelmű volt: “Nem. Következő kérdés?”

Egy okoskodó riportert ugyan még nem feltétlenül kell komolyan venni, de más a helyzet az amerikai törvényhozás tagjaival. Marco Rubio republikánus szenátor vasárnap - tehát még a robbantás előtt - végigjárta a politikai tévéműsorokat, és bár a fő téma a bevándorlási reform volt, előkerült a fegyverszabályozás kérdése is. Múlt héten került ugyanis a szenátus elé egy olyan törvényjavaslat, amely kiterjesztette volna az úgynevezett háttérellenőrzések intézményét.

Jelenleg az a helyzet, hogy csak a hivatalos engedéllyel rendelkező boltokban ellenőrzik azt, hogy a vásárló nincs-e eltiltva a fegyverviseléstől, míg a fegyvervásárokon és az online kereskedelemben ezt a szűrőt könnyedén ki lehet kerülni. Ezen szigorítana a törvényjavaslat, és ugyan a változtatást a felmérések szerint a lakosság túlnyomó része is támogatja, végül elbukott a szenátusi szavazáson.

Marco Rubio a republikánus párt egyik nagy reménysége - Forrás: Facebook

Az ellenzők között volt Marco Rubio is, aki a vasárnapi interjúkban azzal a nagyon hangzatos érvvel állt elő, hogy hiába terjesztik ki a háttérellenőrzéseket, az a bűnözőket nem fogja megállítani, mert ők épp attól bűnözők, hogy megszegik a törvényt. Ez biztos így van, de akkor Rubionak, a republikánus párt nagy reménységének, a 2016-os elnökválasztás egyik lehetséges indulójának már csak azon kell elgondolkodnia, hogy akkor egyáltalán minek bármiről is bármilyen törvényt hozni. Nekem pedig azon, hogy van-e az ilyen logikátlannak tűnő érvelésben bármilyen logika.

Még semmit nem lehetett tudni arról, hogy mi is történt, de az nem volt kétséges, hogy mi volt az amerikaiak első gondolata: terrortámadás érte Bostont.

Akkor még nem volt biztos, hogy ez igaz, de ennek megfelelő volt a reakció. Én a Marylandi Egyetemen hallottam a hírt, és miközben a CNN-t bámultuk a tévén, az egyik barát egyből azzal a történettel jött, hogy mennyire félt, amikor a 2001. szeptember 11-i támadások után először hajtott át a New Yorkba vezető Lincoln alagúton. Hazafelé biciklizve rádiót hallgattam, és öt percenként bemondták azt, hogy ugyan nem kell tartani semmitől, de a metrón nagy a készültség, és a Fehér Ház előtti járdáról is leterelték az embereket.

A Boston Globe helyszíni videója a robbantásról

Mivel én egy külvárosi környéken tekertem át, így ebből nem tapasztaltam semmit, és nem volt semmilyen egyéb jele sem a feszültségnek. Nem mintha számítottam volna rá. Az amerikaiak abban a tudatban élnek, hogy ilyen cselekmények sajnos bármikor megtörténhetnek. Erre emlékezteti őket az is, hogy a mindennapok részévé váltak a biztonsági intézkedések. Nagyon sok épületbe csak fémdetektorokon keresztül lehet bejutni, az érzékenyebb helyeken - kormányzati épületek, bíróságok, stb. - pedig állandó a rendőri készültség.

Az is nyilvánvaló, hogy a biztonsággal itt nem lehet viccelni. Amikor elkezdtem az ösztöndíjprogramot tavaly augusztusban, akkor az egyik - szintén külföldi - csoporttársam elsütött egy poént arról, hogy ő valamilyen szituációt egy bombával oldana meg. A program egyébként állandóan vidám és kedves koordinátora azonnal figyelmeztette őt arra, hogy itt ezzel nem lehet poénkodni, mert hamar falhoz szorítva találhatja magát.

Ez a hozzáállás abszolút érezhető a hatósági embereken. Az amerikai tisztviselőkre ugyan általában jellemző az, hogy kedvesek és barátságosak, de ez alól szinte egyöntetű kivételt képeznek a biztonsági kapukban szolgáló őrök és a különböző épületeket biztosító rendőrök. Nemrég például egy lezárásba ütköztem a Capitolium körül, és a rendőröktől kapott kurta, szigorú instrukciókat hallva azonnal ismét Kelet-Európában éreztem magam.

Az állandó biztonsági készültség azonban nem terjed ki mindenre. Itt Washingtonban is rengeteg a tömegrendezvény, amelyeket képtelenség lenne úgy megtartani, hogy minden résztvevőt ellenőriznek előtte. Ezekben a hetekben például a város közepén lévő hatalmas parkot állandóan ellepték a cseresznyefák virágzásában gyönyörködő emberek. Olyan nagy volt a tömeg, hogy gyakorlatilag dugók alakultak ki a járdákon és sétányokon.

Lehet, hogy egy pillanatig haboznak majd az emberek, mielőtt újra kimennek a parkba, vagy egy, a bostoni maratonhoz hasonló tömegrendezvényre. Nem valószínű viszont, hogy a mostani robbantás tartósan visszatartja majd őket, a rendőrök szigorú tekintete ugyanakkor emlékeztetni fogja őket a veszélyre, amellyel kénytelenek együtt élni.

Elvileg az amerikai politikának végtelenül egyszerűnek kellene lennie. Mindössze két komolyan vehető párt van, így elméletileg csupán az a lényeg, hogy épp melyiknek van többsége a törvényhozásban, illetve ki uralja a Fehér Házat.

Ehhez képest valójában szinte követhetetlenül bonyolult a helyzet. Simán előfordulhat az, hogy ugyanahhoz a párthoz tartozó politikusok egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézeteket képviselnek, és ráadásul még nyílt háborúskodásba is bonyolódnak.

Jó példa erre Joe Manchin szenátor. Ő a demokrata párt tagja, így papíron Barack Obama elnök szövetségese, de a gyakorlatban ennek nem sok jele van. Manchin a 2010-es választáson került be a szenátusba, méghozzá azzal az üzenettel, hogy szembe fog szállni a demokrata adminisztrációval. Ezt az ígéretet igyekezett nyomatékosítani azzal a hirdetéssel, amelyben kézbe vesz egy puskát, és átlövi az Obama által szorgalmazott klímaváltozás elleni törvény egy példányát.

Joe Manchin puskás hirdetése

Megvan persze ennek a furcsa viszonynak a magyarázata. Manchin azt a Nyugat-Virginia államot képviseli, ahol a szénkitermelés az egyik legfontosabb iparág, így a megújuló energiaforrások terjedését és az üvegházhatást okozó gázok visszafogását sürgető kormányzati intézkedések ott nem feltétlenül népszerűek. A szénbányászattól eltekintve sem igazán kedvező terep ez az állam a liberális politika főáramához tartozók számára. A konzervatív szavazótábort nem fogja senki megnyerni a melegjogok kiterjesztésével vagy a fegyverszabályozás szigorításával.

Manchin példája azt mutatja tehát, hogy az amerikai politikában az ideológiai határvonalak mellett legalább annyira fontos szerepet játszanak a földrajzi dimenziók. A vidéki térségek képviselői között pártállástól függetlenül is nagy lehet a hasonlóság, és ugyanez igaz sok nagyvárosi politikusra is.

Nem minden ügyben játszik fontos szerepet a földrajzi szempont, de az utóbbi hónapok egyik legfontosabb belpolitikai kérdésében, a fegyverszabályozásban igen. A héten szavazta meg a szenátus azt, hogy a napirendre kerül az ezzel kapcsolatos törvénycsomag, benne egy olyan javaslattal, amely Joe Manchin nevéhez fűződik. Az elképzelés lényege, hogy a jövőben szinte az összes fegyveradásvételre kiterjesztenék az úgynevezett háttérellenőrzések intézményét (európai szemmel nézve talán kicsit furcsa, de jelenleg itt az Egyesült Államokban sok fegyverügylet úgy megy végbe, hogy senki nem néz utána annak, hogy a vevő vajon nincs-e eltiltva a fegyverviseléstől például valamilyen erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt).

Joe Manchin és republikánus szövetségese, Patrick Toomey - Forrás: Facebook

Manchin azért lett kulcsszereplő ebben a történetben, mert - ahogy a 2010-es hirdetésben is igyekezett kidomborítani - ő elkötelezett védelmezője a fegyvertartáshoz fűződő jognak, és rajta van a befolyásos fegyverlobbi szervezet, a National Rifle Association által támogatott politikusok listáján is. Ha van tehát olyan demokrata politikus, akinek van esélye meggyőzni a szigorítás ellen tiltakozókat, akkor az ő.

Manchin el is vállalta ezt a szerepet, de csak úgy, ha ehhez republikánus szövetségest is sikerül találnia, és itt jön képbe újra a földrajzi szempont. A demokraták először Tom Coburn oklahomai republikánus szenátort próbálták megnyerni, aki ugyan keményvonalas konzervatív hírében áll, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy időnként együttműködjön a politikai ellenoldallal. A Washington Post cikke szerint heteken át folytak tárgyalások a demokraták és Coburn között, de nem jutottak dűlőre, miután a republikánus szenátorra túl nagy nyomás nehezedett saját, főként vidéki településeken élő választói részéről. Manchin és társai ekkor fordultak Patrick J. Toomey pennsylvaniai szenátorhoz, aki sokkal nyitottabbnak bizonyult az összefogásra. Toomey felmérte ugyanis azt, hogy a saját államában egyre nagyobb súlyuk van duzzadó nagyvárosi térségeknek (Philadelphia és Pittsburgh vonzáskörzetében), ahol a választók többsége támogatja a fegyvertartási szabályok szigorítását.

Így jött létre egy vidéki demokrata és egy nagyvárosi republikánus szövetsége, amely földrajzi alapon felülírta a hagyományos pártviszonyokat.