Atomcsapás helyett

Pedig már készültem a szenzációhajhász címekkel. Bevetették az atombombát Washingtonban. Eljött az ítélet napja a Kongresszusban. Gombafelhő a Capitolium felett.

Az atombombás metaforával operáló címekhez az adta volna az apropót, hogy az elmúlt napokban a szenátus közel került egy olyan törvényhozási procedúra alkalmazásához, amelyet itt Washingtonban mindenki csak “nukleáris opció”-ként emleget.

A vészjósló kifejezés megértéséhez előbb fontos megismerni a szenátus belső szabályrendszerét. A százfős testületben legalább 60 szenátor támogatására van szükség ahhoz, hogy egy ügy - egy törvényjavaslat vagy például egy kinevezés - szavazásra kerüljön. Mivel nagyon ritka, hogy az egyik politikai oldal rendelkezzen ekkora többséggel, így a demokraták és republikánusok együttműködésre vannak kényszerítve.

Harry Reid demokrata és Mitch McConnell republikánus szenátusi vezető - Forrás: AFP

Az angolul filibusternek hívott szabály biztosítja azt, hogy az épp kisebbségben lévő párt szavát ne nyomja el teljesen a többség. 2007 óta a demokraták vannak többségben (2009 és 2010 között még a 60 fős szupertöbbséggel is rendelkeztek), így a filibuster a republikánusokat szolgálta. Ők éltek is ezzel az eszközzel, és többek között bevetették a Barack Obama által különböző pozíciókra jelölt emberek kinevezésének megakadályozására. A republikánusok tiltakozásának eredményeként nem tudott például hivatalba lépni a hitelválság után felállított pénzügyi fogyasztóvédelmi hatóság vezetésére még 2011-ben felkért Richard Cordray, de szintén a filibuster miatt húzódott el az új munkaügyi miniszter és a környezetvédelmi hatóság vezetőjének hivatalba lépése is.

Ez volt az, ami felbőszítette a szenátusi demokraták vezetőjét, Harry Reidet, aki múlt héten előállt azzal, hogy úgy fogják módosítani a szabályokat, hogy az elnöki kinevezések megerősítéséhez elegendő legyen az egyszerű többség. Mivel jelenleg 54 demokrata van a szenátusban, így a republikánusok könnyen megkerülhetők lettek volna.

Ez a megoldás lett volna az a bizonyos nukleáris opció. Első ránézésre talán nehezen érthető, hogy miért érne fel atomcsapással az, ha egy törvényhozásban az egyszerű többség akarata érvényesül (a legtöbb parlamentáris demokrácia ezen az elven működik), a szenátusnak azonban épp az a rendeltetése, hogy egyfajta ellensúlyként funkcionáljon, és ennek fontos része a pártos alapon hozott hirtelen döntések elkerülése. Erről szól az a sokszor idézett történet az alapító atyákról, amely szerint amikor a külföldről hazatérő Thomas Jefferson megkérdezte George Washingtont, hogy miért hozták létre a szenátust a képviselőház mellett, akkor Washington egy kérdéssel válaszolt: “Miért öntötted bele a teádat a csészébe?” Jefferson erre azt válaszolta, hogy “azért, hogy lehűljön”, mire Washington megjegyezte, hogy pont erről van szó: “A törvényhozást a szenátusi csészébe öntjük, hogy az lehűljön.”

A Harry Reid által belengetett szabálymódosítás ezen a hűtő szerepen gyengített volna, de aztán kedden végül kompromisszumos megoldásra jutott a két oldal. A republikánusok belementek abba, hogy megszavazzák Obama jelöltjeit, bár kértek annyi kivételt, hogy új személyeket találjanak abba a munkaügyi testületbe, amelynek tagjait szerintük (és egy bírósági döntés szerint) az elnök szabálytalanul nevezett ki. A demokraták cserébe megígérték, hogy egyelőre nem élnek a “nukleáris opció”-val.

A konfliktus tehát békében rendeződött, de az epizód rámutatott arra, hogy milyen komoly ellentétek feszülnek a két oldal vezetése között. Harry Reid és a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell mással sem töltötte az elmúlt néhány napot, mint a másik sértegetésével. Ez különösen érdekes volt annak a fényében, hogy keresve se lehetne találni náluk unalmasabb politikust az Egyesült Államokban. Harry Reid annyira szürke, hogy John Oliver, a Daily Show műsorvezetője a napokban azon viccelődött, hogy ha valaki szeretné eltolni az orgazmusát szex közben, akkor nem kell mást tennie, mint rá gondolnia. Nem sokkal izgalmasabb figura Mitch McConnell sem, az arca szinte mindig komor, és olyan hanghordozással beszél, mintha folyamatosan meg lenne sértődve valamin.

Jelen állás szerint ugyan kettejük közül Reid az erősebb, de tisztában van vele, hogy elég csak néhány szenátusi helyet elbukni ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet. Talán épp ezért is döntött úgy, hogy végül is nem veti be a republikánusok ellen a törvényhozási atomfegyvert. Ha megtette volna, számolnia kellene azzal, hogy később az ellenfelei is megteszik vele ugyanezt.

0 Tovább

Mire készül a legkínosabb pillanat hőse?

Újabb szereplővel bővült a 2016-os elnökválasztás körül már most javában zajló spekuláció. Rick Perry texasi kormányzó hétfőn bejelentette, hogy mostani mandátumának 2014-es lejárta után nem indul újra a tisztségért. A bejelentéskor ugyan nem utalt arra, hogy milyen tervei vannak a továbbiakban, de nem adta a jelét annak sem, hogy teljes visszavonulást tervezne a közéletből. Ez pedig a találgatásokban gazdag amerikai politikában bőven elég ahhoz, hogy beinduljon a sugdolózás vélt vagy valós elnökválasztási terveiről.

Perry papíron erős indulónak tűnik. Az egyik legnagyobb és legerősebb államot kormányozza már több mint tíz éve, ráadásul kellően konzervatív ahhoz, hogy elnyerje a republikánus párt aktívan politizáló szimpatizánsainak szimpátiáját.

A gond csak az vele, hogy Perry már tavaly is próbálkozott a republikánus jelöltség megszerzésével, és csúfos kudarcot vallott, pedig nem volt éppen túl erős a mezőny. A legemlékezetesebb bénázása az volt, amikor az egyik tévévitában elkezdte sorolni annak a három kormányzati szervnek a nevét, amelyeket be szeretne zárni, de csak kettőig jutott, mert a harmadik nem jutott eszébe. A szinte fájdalmasan kínos jelenetet még betetőzte azzal, hogy zavartan vigyorogva annyit tudott csak kinyögni, hogy “upsz”.

Rick Perry híres bénázása

Perry végül már az előválasztások elején kiszállt a versenyből, és azóta az országos politikában nem is sokat lehetett róla hallani. Néhány hete azonban megint bekerült a hírekbe, miután az egyik helyi demokrata szenátor június végén megakasztotta a kormányzó által szorgalmazott új, az abortusz engedélyezésének szigorítását célzó törvényt. A Wendy Davis nevű szenátornak azzal sikerült megfúrnia a jogszabályt, hogy 11 órán keresztül beszélt folyamatosan az épp ülésszakának végéhez érő texasi szenátusban, és így nem maradt idejük a republikánus törvényhozóknak, hogy elfogadják a törvényt.

A szenátor - és rózsaszín sportcipője - azonnal országos ismertségre tett szert, Perry pedig egyrészt azonnal rendkívüli ülésre hívta össze a szenátust, másrészt belepiszkált kicsit Davis magánéletébe. Szerinte ugyanis a szenátor a saját példájából megtanulhatta volna, hogy “minden élet számít”. Perry ezzel arra utalt, hogy a jelenleg középkorú Davis tizenévesen lett anya. A kormányzó megjegyzését sokan bárdolatlannak és ízléstelennek tartották, bár ő utóbb azt mondta, hogy valójában bóknak szánta.

Ha tényleg komolyabb politikai tervei vannak, akkor tehát nem árt még gyakorolnia a nyilvános szereplést. Erre most elvileg lesz ideje, mert már csak egy év van hátra a kormányzói megbízatásból, és az elnökválasztásnak akkor legfeljebb még csak a helyezkedési szakaszában fog tartani.

0 Tovább

A vesztes, aki még mindig nem érti

A tavalyi elnökválasztás nagy valószínűséggel nem úgy fog bekerülni a történelemkönyvekbe, mint egy inspiráló küzdelem, és ennek legbiztosabb jele, hogy az egyik főszereplője szinte néhány hónap alatt feledésbe merült. Mitt Romney azonban most a következő hónapokban ismét az érdeklődés középpontjába kerül, hamarosan megjelenik ugyanis több könyv is a Barack Obamával folytatott harcáról.

Az egyik a Washington Post veterán politikai újságírójának, Dan Balznak a könyve, amely a Collision 2012: Obama vs. Romney and the Future of Elections in America (Ütközés 2012: Obama vs. Romney és az amerikai választások jövője) címet viseli. A riporter részletekbe menő interjúkat készített a republikánus jelölttel és családjának tagjaival, és az előzetesen megjelent részletekből az derül ki, hogy Romney valójában nem is értette, hogy mi zajlik körülötte.

Fogalma sem volt - Forrás: AFP

A későbbi elemzések szerint a republikánus vereség egyik legfontosabb oka az volt, hogy Mitt Romney az előválasztások során szigorú bevándorlási politikát hirdetett, és ezzel elriasztotta magától az egyre komolyabb súllyal bíró latin szavazói tábort. Emlékezetes módon az egyik tévévitában azt mondta, hogy olyan szigorú intézkedéseket fog hozni az illgális bevándorlókkal szemben, hogy azok saját magukat fogják deportálni. Ezt később sokszor a szemére hányták a demokraták a kampányban, Romney azonban Balznak azt mondta, hogy nem értette, miért támadták az “öndeportálás” emlegetéséért.

“Nem tartottam ezt negatív kifejezésnek” - mondta a korábbi elnökjelölt, hozzátéve, hogy úgy tudta, az “öndeportálás”-t gyakran elmegetik a bevándorlással foglalkozó közösségekben. Azt is mondta, hogy mivel az Obama-kormányzat kifejezetten sok illegális bevándorlót toloncolt ki (többet, mint elődje), ezért még úgy is érezte, hogy könyörületesebb megoldás, ha inkább úgy jár el, hogy a körülmények alakításával (például a feketemunka nehezítésével) döntési kényszer elé állítja azokat, akik engedély nélkül tartózkodnak az országban.

Nem ez volt az egyetlen dolog, amit Romney félreértett. A kampány egyik legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor kiszivárgott egy felvétel, amelyen Romney arról beszél, hogy az emberek 47 százaléka nem fizet adót, áldozatnak tartja magát, és így konzervatív jelöltként neki esélye sincs arra, hogy maga mellé állítsa őket. Az egykori jelölt Balznak azt mondta, nem gondolta volna, hogy ezek a megjegyzések komolyan a fókuszba kerülnek majd, ami arra utal, hogy nem sok fogalma volt arról, hogyan működik a média a 21. században (egy ilyen felvételnél garantált az, hogy internetes slágerré válik). Hozzátette azt is, szerinte inkorrekt volt a mondatait úgy értelmezni, hogy ő nem törődik az amerikaiak egy jelentős részével, de elismerte, hogy a látszat néha egyenlő a valósággal (ebből a szempontból viszont jól értette a médiavilág működését).

Mitt Romneynak ez már a második elnökválasztási próbálkozása volt, és a könyből kiderül, hogy a 2008-as kudarc után elég nehezen szánta rá magát az újabb próbálkozásra. 2010-ben egy hawaii-i vakáción még családi szavazást is tartottak a kérdésről, és a 12 fős családból (ez feltehetően az öt fiút és a feleségüket jelenti a Romney-házaspáron kívül) tízen nemmel voksoltak, beleértve magát a családfőt is. Igennel csak a felesége, Ann Romney és legidősebb fia, Tagg szavazott.

Romney végül mégis rászánta magát az indulásra, de az előkészületi szakaszban is közel állt ahhoz, hogy visszatáncoljon.  Kemény támadások érték konzervatív oldalról, mivel az Obama-féle egészségügyi törvényhez hasonló reformot hajtott végre kormányzóként Massachusetts államban, és 2011 májusában egyik reggel azzal hívta fel Tagget, hogy inkább lefújja az egészet, mert úgysincs valódi esélye.

Végül meggondolta magát, pedig így visszatekintve talán az a reggel azon kevés pillanatok közé tartozott, amikor tisztán látta a dolgokat.

1 Tovább

Az amerikai cikkcakk

Az elmúlt két nap alapján nagy bajban van, aki szeretne tisztán látni abban, milyen az alapjogok helyzete az Egyesült Államokban. Kedden még attól volt hangos az ország, hogy óriási veszélyben vannak a hatvanas évek polgárjogi vívmányai, szerdán viszont már arról szóltak a hírek, hogy hatalmas előrelépés történt az egyenjogúság megteremtésében.

A hirtelen változások két legfelsőbb bírósági döntéshez kötődnek. A testület kedden hirdette ki azt a határozatát, amely kimondta, hogy nem működhet tovább jelenlegi formájában az a rendszer, amelyben egyes államok csak a szövetségi kormány jóváhagyásával változtathatnak választójogi szabályaikon. Ezt a rendszert még a hatvanas évek polgárjogi törvényeinek részeként vezették be, és jellemzően olyan déli államok kerültek felügyelet alá, ahol a legerősebb diszkrimináció érte a feketéket. Papíron ugyan őket is megillette a választójog, de a helyi hatóságok különböző trükkökkel igyekeztek megakadályozni ennek a jognak a gyakorlását. A szövetségi kormány ezért döntött a felügyelet bevezetéséről, amelyet aztán azóta többször - legutóbb 2006-ban - meghosszabbított a kongresszus.

Hat bíró a kilencből: John Roberts (főbíró), Anthony Kennedy, Ruth Bader Ginsburg, Stephen Breyer, Sonia Sotomayor és Elena Kagan - Forrás: AFP

A Legfelsőbb Bíróság kedden kimondta, hogy magával a kormányzati jóváhagyás intézményével ugyan nincs alkotmányos probléma, de szerintük az elmúlt fél évszázadban olyan sokat változott az ország, hogy módosítani kell azokon a szabályokon, amelyek alapján eldől, hogy mely államok kerülnek felügyelet alá. A határozatot jegyző bírósági elnök, John Roberts a társadalmi változásokat azzal próbálta érzékeltetni, hogy emlékeztett rá, ma már több déli államban is fekete politikusok töltenek be magas rangú választott tisztségeket.

A liberálisok (lényegében a demokraták) ugyanakkor nem fogadták el ezt az érvelést, és a Fehér Házzal az élen hevesen tiltakoztak a döntés ellen. Szerintük továbbra él a veszélye a választójogi diszkriminációnak, a 60-as évek polgárjogi mozgalmának egykori vezéralakjai pedig hatalmas visszalépésként, a nagy küzdelmek árán elért célok semmissé nyilvánításáról beszéltek.

Ehhez képest viszont a szerda az ünneplés napja volt a liberálisok számára, még ha volt is némi súlyeltolódás a táboron belül. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis két olyan döntést is hozott, amelyek segítik a melegek egyenjogúságának kiterjesztését. Egyrészt alkotmánysértőnek nyilvánították azt a kilencvenes években elfogadott törvényt, amely szerint bizonyos jogosultságok csak a különböző nemű házaspárokat illetik meg, de a meleg házaspárokat nem. Másrészt hoztak egy olyan döntést is, amelynek értelmében a legnagyobb államként számon tartott Kaliforniában is engedélyezve lesz a melegek házasságkötése. (Igaz, itt a döntés formai jellegű volt csak: nem azt mondták ki, hogy a melegházasság alkotmányos, hanem eljárási szabályra hivatkozva visszadobták az ügyet, így helyben marad az alsóbb szintű, melegek számára kedvező bírósági döntés.)

Az, hogy ilyen rövid időn belül egymásnak látszólag ellentmondó döntések születnek, leginkább magának a legfelsőbb bírósági intézménynek a sajátosságaira vezethetők vissza. A bíróság az egyik legnagyobb hatalommal bíró intézmény az Egyesült Államokban, miután ez a végső fóruma a törvények és az alacsonyabb szintű bírósági döntések alkotmányossági vizsgálatának. Hiába fogadnak el a törvényhozásban bármekkora küszködés árán is egy  jogszabályt, ha a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánítja, akkor azzal vége a történetnek. Legfeljebb meg lehet próbálkozni egy másfajta jogszabály megalkotásával.

A testület tagjait az elnök jelöli, de szenátusi megerősítés szükséges a hivatalba lépésükhöz. Ha megkapták a jóváhagyást, akkor utána életük végéig betölthetik a tisztséget, ami azt jelenti, hogy akár évtizedeken keresztül is hatást gyakorolhatnak az amerikai jogrendszer - és tágabb értelemben a közélet, a politika - alakulására.  Ez nagyon nagy hatalmat jelent, és ennek megfelelően az épp túlerőben lévő politikai oldal mindig igyekszik is hozzá közel álló embereket küldeni a testületbe, hogy így hosszú távon is bebiztosítsa magát. Így a Legfelsőbb Bíróságra most is jellemző, hogy a bírák ideológiai alapállása nagyjából leképezi a politikai viszonyokat. Van egy konzervatív és egy liberális szárny, amelyek a politikai jelentőséggel bíró ügyekben legtöbbször az ideológiai választóvonal mentén szavaznak.

A melegjogi döntés ünneplői a bíróság épületénél - Forrás: AFP

A viszonyok ugyanakkor nem ennyire merevek, mindig akadnak meglepő döntések a bírák részéről. Ott van például Anthony Kennedy bíró, aki például a szólásszabadságot érintő ügyekben általában keményvonalas konzervatív álláspontot képvisel, de a melegjogok esetében mindig is a liberálisokhoz húzott. Így történt most is, így a liberális bírák az ő segítségével kerekedtek a konzervatívok fölé a meleg házaspároknak járó jogosultságok ügyében. Kedden viszont ugyanígy az ő szavazata kellett ahhoz, hogy a konzervatív szárny akarata győzzön a választójogi törvény felülvizsgálata esetében.

Ez így nagyon kiábrándítónak tűnhet azok számára, akik hisznek - vagy hinni szeretnének - a független, pusztán a jog uralma által vezérelt bíróság eszményében. A helyzet azonban az, hogy a Legfelsőbb Bíróság is ugyanúgy emberekből áll, mint minden más intézmény, és az amerikai kormányzati felfogás szerint ugyanúgy részese a hatalmi gépezetnek, mint a törvényhozás vagy a végrehajtó hatalom.

Ezt a képet erősítette bennem az a Legfelsőbb Bíróságról szóló könyv, amelyet épp nemrég olvastam. A Jeffrey Toobin nevű viszonylag felkapott újságíró (“senior” jogi elemző a CNN-nél, munkatárs a New Yorkernél) által írt The Oath (Az eskü) ugyan nem különösebben jó könyv (szinte szédítően elfogult a liberálisok javára), de annyi azért kiderül belőle, hogy a Legfelsőbb Bíróság mindig is a politikai játszmák terepe volt. Olyannyira, hogy a múlt század közepén kifejezetten az volt a szokás, hogy a bírák közvetlenül a politika területéről érkeztek, és ugyan az elmúlt néhány évtizedre ez már nem volt jellemző, a mostani bírák pályája sem volt mentes a politikai kitérőktől.

Amivel végső soron nincs is gond, hiszen minden tekintély és hagyománytisztelet (a döntéseket továbbra sem közvetítik élőben, hanem papíron osztják ki) ellenére ez az intézmény sem vákuumban működik, hanem tükrözi a néha szó szerint napról napra változó amerikai társadalmat.

0 Tovább

Egy riporter a túlvilágról

Szomorú ezt így leírni, de ha Michael Hastings nem ég halálra egy Mercedes kupéban múlt kedden hajnalban Los Angelesben, akkor valószínűleg soha nem veszem kézbe a könyvét a tavalyi elnökválasztásról (pontosabban töltöm le, mert elektronikus formában lett kiadva). A helyzet ugyanis az, hogy nem is tudtam a könyvről, amely a Panic 2012: The Sublime and Terrifying Inside Story of Obama's Final Campaign (Pánik 2012: Obama utolsó kampányának fenséges és félelmetes belső története) címet viseli.

A 33 évesen elhunyt Hastings pályáját csak felületesen ismertem. A többséghez hasonlóan annyit tudtam róla, hogy ő írta a Rolling Stone magazinnak azt a cikket, amely az Afganisztánban szolgáló amerikai csapatok parancsnokának, Stanley McChrystal lemondásához vezetett 2010-ben. Hastings viszonylag sok időt töltött a tábornokkal és stábjával, majd szépen le is írt mindent, amit tőlük hallott, így többek között azt is, hogy McChrystalék milyen lekezelő megjegyzéseket tettek Fehér Ház-i tisztviselőkre, például Joe Biden alelnökre és James L. Jones akkori nemzetbiztonsági tanácsadóra. A cikk megjelenése után McChrystal benyújtotta a lemondását, amit Barack Obama némi dorgálás kíséretében el is fogadott.

Michael Hastings mindössze 33 éves volt - Forrás: AFP

Nagyon tetszett az a cikk, de nem igazán kísértem szoros figyelemmel Michael Hastings munkásságát (egyszerűen azért, mert a Rolling Stone-t és a másik munkáltatóját, a Buzzfeedet is csak viszonylag ritkán szoktam nézegetni), bár azt így is tudtam, hogy a módszerei elég komoly vitákat generáltak újságírói körökön belül.

Többen azzal vádolták, hogy megszegi az újságírók és források közötti íratlan szabályokat, amikor olyan részletekről is beszámol, amelyek nem a nyilvánosságnak voltak szánva. Ilyen volt például az, amikor leírta, hogyan részegedtek le McChrystal emberei egy európai utazás során. Hastings utólag azt mondta, hogy semmiféle útmutatást nem kapott arról, mit írhat meg és mit nem, a foglalkozásszerűen a katonaságot kaveroló riportereknek azonban valószínűleg eszükbe sem jutott volna beszámolni a részeg katonák beszélgetéseiről. Tudják ugyanis, hogy ennek az ára az, hogy soha többet nem mehetnek egy katona közelébe sem.

Hastingsnek azonban nem igazán volt veszíteni valója. Bár korábban ő is dolgozott haditudosítóként (a Newsweeknek Bagdadból), a politikától a nemzetbiztonságon át a szórakoztatóiparig sok mindenről író magazinos riporterként a karrierje nem függött a katonai hozzáféréstől. Így megengedhette magának, hogy beszámoljon azokról a kényes részletekről is, amelyeket más riporterek esetleg visszatartottak volna a forrásaikkal fennálló kapcsolatuk megőrzése érdekében.

Hastings megvetette ezt a szerinte megalkuvó hozzáállást, és ez végigkíséri a tavalyi kampányról szóló könyvét is. Ha ugyanis van olyan területe az újságírói munkának, ahol a forrásokhoz való hozzáférés kulcsfontosságú, az az amerikai elnökválasztási kampányról szóló tudósítás (ellenben például egy bírósági tudósítóval, aki az alapinformációkat be tudja gyűjteni a nyilvános tárgyalásokról és az ügyek dokumentumaiból). A kiélezett választási küzdelemben a kampánystábok szinte paranoid módon ügyelnek arra, hogy kontrollálják az információáramlást, és a jelöltjeiket sokszor fizikai formát is öltő védőfal mögé rejtik. Így ha egy újságíró a steril kampányüzeneteknél és gondosan megkomponált kiszivárogtatásoknál többet szeretne nyújtani a közönségének, akkor valahogy hozzá kell férnie a belső emberekhez. Ez viszont legtöbbször nem megy máshogy  - sajnos -, mint smúzolással, hízelkedéssel, és esetleg néha azzal, hogy az újságíró visszatart bizonyos részleteket, cserébe azért, hogy kapjon valami fontosabb információt.

Ez egy kényes egyensúly, amelyet nehéz jól belőni, és láthatóan Hastings is folyamatosan küszködött vele. A könyvének nagy része ugyanis (ellentétben azzal, amit a cím sugall) nem az Obama-kampány belső titkairól szól, hanem arról, hogy milyen akadályok hárultak elé a tudósítás közben. Több olyan szituációról is beszámol, amikor az Obama-stáb tagjai levegőnek nézik vagy egyszerűen elfordulnak tőle, és tele van a könyv apró sztorikkal arról is, hogy miként próbálta kordában tartani őt a többi újságíró.

Leírja például azt, hogy a kampánykörút során összesen egy olyan alkalom volt, amikor Obama iszogatott az őt kísérő újságírókkal, de erre az eseményre is a szigorú “off the record”-szabályok vonatkoztak, amelyek lényege, hogy nem szabad beszámolni arról, ami elhangzik. Hastings szerint őt külön is figyelmeztette egy Wall Street Journal-es kolléga erre a szabályra, majd amikor később beszámolt magáról az eseményről (de az ott elhangzottakról nem), akkor kapott egy kiadós lecseszést a Fehér Ház-i tudósítók szervezetét vezető Ed Henrytől.

Hastings nem tudott nagyot villantani a kampány alatt. Jellemző, hogy az Obamával való iszogatásról is hetekkel később számolt be, és akkor is csak azért, mert nem jutott eszébe semmi eredeti sztori, amikor a szerkesztője elkezdte nyaggatni, hogy küldjön már valami érdekes anyagot. A riporter be is vallotta, hogy valójában kívülállóként kísérte végig az egész kampányt. A könyv végén leírja, hogy a választás napján elsétált az Obama-kampány chicagói főhadiszállása előtt, és azon gondolkodott, hogy “csak nagyon korlátozott betekintést kaptam abba, hogy mi zajlott az épületen belül, és csak nagyon halvány, illetve valószínűleg jól megkoordinált benyomásokat szerezhettem olyan emberek kiszivárogtatásai révén, akik sokkal mélyebben benne voltak, mint én”.

Ezzel együtt sem rossz könyv azonban a Panic 2012. Hastings tudott írni, és ugyan talán néha túlságosan is előtérbe helyezi magát (a végén van egy interjú Rahm Emanuel chicagói polgármesterrel, ami inkább szól az újságíróról, mint a politikusról), végül is én is csak azért olvastam el a könyvét, mert kíváncsi voltam, hogy ez az ellentmondásos, de vitathatatlanul tehetséges riporter hogyan élte meg a kampányt.

2 Tovább

potus & co

blogavatar

Mi és miért történik az amerikai politikában? Egy blog egyenesen Washington DC-ből.

Utolsó kommentek