A ronda emberek Hollywoodja

A This Town (Ez a város) című könyv végén nincs névmutató, de ennek nem a hanyagság az oka. A szerző, Mark Leibovich a legendás politikai újságíró, Richard Ben Cramer példáját követte, aki az 1988-as elnökválasztásról szóló, máig a legjobb kampánykönyvek között emlegetett művét (What It Takes) nem látta el névjegyzékkel. Cramer ezt a következőképp indokolta egy 1992-es interjúban: “Évekig figyeltem a washingtoni bunkókat, ezeket a kormányzati okostojásokat és újságírókat, akik mindig csak bementek a könyvesboltba, leemeltek a polcról egy politikai könyvet, megkeresték a nevüket, és aztán egyedül azokat az oldalakat nézték meg, amelyeken szerepeltek. Washington a névmutató alapján olvas, én viszont azt akartam, hogy ezek az emberek elolvassák az egész átkozott könyvet.”

A This Town épp ezekről az emberekről szól, és Leibovich nyilvánvalóan azt akarta, hogy végig kelljen olvasniuk a könyvet, ha meg akarják tudni, hogy szerepelnek-e benne. Azt nehéz kideríteni, hogy ezt a célját mennyire sikerült elérnie, de az tény, hogy a július közepi megjelenést hatalmas hírverés kísérte. Egymás után jelentek meg a cikkek arról, hogy milyen szaftos vagy csak szimplán kínos részleteket tartalmaz a könyv a fővárosi elit tagjairól.

Kedvező fényben ugyanis alig tűnik fel valaki. A szerző fő üzenete az, hogy Washington egy meglehetősen kicsinyes, a pénz, a hatalom és a hírnév által vezérelt mikrokozmosz. Persze vélhetően még sok ilyen helyet lehet találni szerte a világban, de az Egyesült Államok fővárosát különlegessé teszi a hatalomkoncentráció mértéke. Ez az amerikai politika központja, és az ország szuperhatalmi státuszából adódóan az egész világra hatása van annak, ami itt történik. Ennek megfelelően itt nem feltétlenül az számít, hogy ki néz ki a legjobban vagy ki a leggazdagabb (bár azért ez nem mellékes), hanem az, hogy kinek vannak a legjobb kapcsolatai, hogy ki kap meghívást a legjobb partikra, és ki mozog a legfelsőbb körökben.

Henry Kissinger az egyik régi washingtoni sztár - Forrás: AFP

Itt olyan emberekből lesznek sztárok, mint Henry Kissinger egykori külügyminiszter, Alan Greenspan korábbi jegybankelnök vagy éppen Bob Woodward nyomozó újságíró. Egyikük sem az a típus, aki felkerülhetne a celebmagazinok címlapjára, de itt Washingtonban őket és a hozzájuk hasonlóan befolyásos embereket övezi olyasféle rajongás és irigykedés, mint máshol a filmsztárokat. Az amerikai fővárost szokták is úgy jellemezni, hogy itt van a “ronda emberek showbiznisze”, és ugyan Leibovich a könyve elején kijelenti, hogy szerinte ez egy ostoba közhely, később azért ő is megismétli ezt a metaforát.

A szereplők általában a politika, az üzlet és a média egymásba fonódó világához tartoznak. Ezeknek a szektoroknak elvileg egymástól függetlenül kell működniük, hiszen a politikusnak nem illik egyéni üzleti érdeket követnie, ahogy a tárgyilagos újságírónak is ügyelnie kell a tisztes távolságtartásra a kormányzati szereplőktől és a lobbistáktól. A This Town azonban nagyon szépen bemutatja azt, hogy a valóságban ez az egész egy nagy átjáróház, ahol az elvek legfeljebb addig számítanak, amíg nem lobogtat meg valaki egy nagy összegű csekket.

A politikusok esetében jellemző pályaív az, hogy a kényszerű vagy önkéntes visszavonulás után lobbistává válnak, ami aztán egészen éles kanyarokhoz vezethet. Dick Gephardt kongresszusi képviselőként például még támogatta az örmény népirtás elítéléséről szóló határozatot, később azonban a török kormánynak is dolgozó lobbistaként már tiltakozott ellene. Havi 70 ezer dollárt kapott a szolgálataiért, márpedig - ahogy a könyv fogalmaz - “ennyiért könnyen lecsúszik egy népirtás”.

Gephardt azonban csak egy a sok közül. Chris Dodd például szenátorként még fogadkozott, hogy távozása után nem fog lobbistaként dolgozni, de aztán mégiscsak a filmipari érdekképviselet vezetői posztján kötött ki. Az évi több mint egymillió dolláros fizetéssel járó állásra szemet vetett egy másik korábbi szenátor, Bob Kerrey is, pedig korábban egyáltalán nem érdekelték a filmipart leginkább aggasztó szerzői jogi kérdések. “Baszok én a kalózkodásra” - ismerte el Leibovichnak egy meglehetősen őszinte pillanatában, majd hozzátette: “Azért a pénzért viszont, be kell vallanom, egy kicsit elkezdett érdekelni a kalózkodás.”

Nemcsak a politikusokra jellemzők az ilyen váltások, hanem a környezetüknek a tagjaira is. Nekem is mesélte egy korábban a kongresszusban dolgozó tisztviselő, hogy a Capitolium tele van olyan fiatalokkal, akik akár évekig is hajlandók ingyen vagy nagyon kevés pénzért dolgozni a szenátorok és képviselők mellett, mert bíznak abban, hogy később jólfizető állást kapnak majd a számos lobbicég valamelyikénél. A különböző intézetek vagy médiacégek rendezvényei tele vannak ilyen ambíciózus fiatalokkal, akiket onnan lehet felismerni, hogy az öltöny és a kosztüm ugyan talán rosszul áll rajtuk, de lenyűgöző ügyességgel zsonglőrködnek a névjegykártyákkal, Blackberrykkel (esetleg iPhone-okkal) és a helyben felszolgált italokkal. Nagyon profi módon képesek szemkontaktust teremteni és megtartani azt, valamint bármikor és bárkivel képesek lebonyolítani egy viszonylag tartalmas háromperces beszélgetést. (Ha kiderül, hogy fontos lehetsz nekik, akkor talán hosszabbat is.)

Ezek olyan nyilvános rendezvények, amelyekre szabad a belépés bárki számára, a This Town azonban bemutatja az exkluzív partik világát is. Maga a könyv is egy olyan jelenettel nyit, amelyben felvonul a teljes washingtoni elit.

Tim Russert a Meet The Press stúdiójában - Forrás: AFP

2008 júniusában váratlanul szívrohamban elhunyt Tim Russert, a Meet The Press című tévéműsor házigazdája, és a gyászszertartást a Potomac folyó partján magasodó Kennedy Centerben, a washingtoni kulturális központban tartották. A vasárnap délelőttönként az NBC csatornán sugárzott Meet The Press szlogenje az, hogy ez a világ legrégebben futó tévéműsora, és valóságos intézménynek számít az amerikai közéletben. Ha valakit meghívnak oda, akkor az automatikusan azt jelenti, hogy ő fontos embernek számít, a műsorvezetői poszt pedig az egyik leginkább vágyott megbízatás tévés körökben.

Tim Russert 17 éven át vezette a Meet The Presst, és ezzel Washington egyik legbefolyásosabb figurájává vált. Leibovich egyenesen úgy emlegeti őt, mint “ennek a városnak” a polgármesterét. A búcsúztatására is a város legbefolyásosabb emberei gyűltek össze, és ugyan a cél elvileg az emlékezés és a gyász kifejezése volt, Leibovich szerint az összejövetel nem sokban különbözött egy partitól. “Tim Russert halott. De a terem nagyon is élénk” - ezzel a nagyon hatásos felütéssel kezdődik a könyv, majd úgy folytatódik, hogy egy gyászszertartáson persze nem lehet nagyon nyomulni, “mert azt észreveszik az emberek”, de egy ismert személyiség washingtoni búcsúztatása “olyan nagyszerű alkalom a kapcsolatépítésre”. Leibovich szerint az ünnepélyes tekintetek mögött tetten lehett érni a szokásos buzgalmat, és ugyanúgy ment ott is a smúzolás, mint egy koktélpartin.

A szertartásra mintegy kétezer fős vendégsereg gyűlt össze (meghívásos alapon), és tényleg ott volt mindenki, aki számított. Vezető politikusok (például a Clinton-házaspár), befutott újságírók és számos olyan ember, akiknek a neve talán az újságokban nem jelenik meg, de háttéremberként nagyon fontos szerepet játszanak a washingtoni hatalmi játszmákban. Közöttük az egyik legérdekesebb figura Bob Barnett, akit egyszerűen csak “Washington szuperjogásza”-ként szokás emlegetni (nemcsak ebben a könyvben, hanem újságcikkekben is gyakran így kerül elő a neve). Ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy ő képvisel szinte minden befolyásos közéleti szereplőt az üzleti tárgyalásaik során. Ő egyeztetett a kiadókkal többek között Hillary Clinton és George W. Bush önéletrajzi könyveiről, és ő képviselte Sarah Palint is, amikor a korábbi alelnökjelölt pénzzé akarta tenni hirtelen jött hírnevét.

Barnett közismerten jó ügyleteket hoz össze kuncsaftjai számára, és a hírneve már olyan szintre emelkedett, hogy valójában az ügyfél érezheti megtiszteltetésnek azt, hogy a befolyásos jogász elvállalta a képviseletét. Sok más washingtoni szereplőhöz hasonlóan azonban Barnettnek sem elég a pénz, sokkal fontosabb számára a hatalomhoz való közelség. Így sokat küzdött például azért, hogy bekerülhessen abba a stábba, amely Barack Obamát felkészítette az elnökválasztási tévévitákra a legutóbbi kampányban. A könyvből az derül ki, hogy igazán komoly szerepet ugyan nem kapott, de neki elég volt az, hogy eldicsekedhetett a részvétellel.

Barnett annak is mindig nagyon örül, amikor megjelenik a neve a Playbook című hírlevélben. Ezt a Politico nevű újság munkatársa, Mike Allen küldi ki minden reggel, és az elmúlt években kötelező olvasmánnyá vált Washingtonban. Ezek az e-mailek egyrészt tényleg nagyon hasznos összefoglalói a legfontosabb politikai híreknek és a legjobb cikkeknek (én is rendszeres olvasója vagyok), másrészt kiválóan tükrözi a washingtoni közeg belterjességét. A Playbookban hírnek számít az is, ha egy kongresszusi titkár munkahelyet változtat, vagy megházasodik egy amúgy nyilvánosan soha nem szereplő Fehér Ház-i tisztviselő.

Mike Allen (balra), Robert Barnett (középen), és Jonathen Karp kiadóipari menedzser egy partin - Forrás: AFP

Részben talán a Playbook népszerűségének is köszönhetően Mike Allen ma az egyik legjobb kapcsolatokkal rendelkező újságíró Washingtonban. Allen annak ellenére nagyon jól elmanőverezik ebben a belterjes közegben, hogy ő maga kifejezetten titokzatos figura. Senki nem tudja, hol lakik, a családjáról is alig tudni valamit, és a legnagyobb rejtély az, hogy vajon mikor alszik, ha késő estig dolgozik a cikkein, reggelente pedig küldi ki a Playbookot. (Egy rövid találkozásom nekem is volt vele, és ez csak megerősített abban, hogy Allen furcsa ember. A Politicónál voltam látogatóban tavaly ősszel, és épp akkor jött be a bejáraton, amikor én távozóban voltam. A kísérőm bemutatott neki, és megjegyezte, hogy Magyarországról jövök. Allen kezében egy valószínűleg valamilyen ételt tartalmazó nejlonszatyor volt, és talán ebből az indíttatásból megkérdezte tőle, hogy vajon ebédidő van-e most Magyarországon. Mondtam neki, hogy szerintem nem, és a beszélgetésünk nagyjából ezzel le is zárult, bár még talán esett néhány szó a magyar politikáról is.)

A könyv alapos, a stílusa pedig szórakoztató, és érdekes csavar benne az, hogy természetesen maga a szerző is részese az általa szarkasztikusan leírt közegnek. Mark Leibovich főállásban a New York Times munkatársa, és már csak ebből a minőségéből fakadóan is résztvevője a washingtoni társasági életnek. Leibovich nem is próbál úgy tenni, mintha kívülálló lenne, és már a könyv elején leírja, hogy “igen, bűnös vagyok én is”.

A This Town igazi nagy tanulsága épp az, hogy kívülállónak lenni gyakorlatilag lehetetlen. A könyv lényegében az első Obama-ciklust fedi le, ami épp azzal az ígérettel indult, hogy az új elnök majd megváltoztatja Washingtont. Az elején a Fehér Ház még nagyon igyekezett is távolságot tartani a helyi terepet uraló lobbistáktól, de aztán később egyre több kivételt tettek, és ma már Obama egykori emberei azok, akik elmentek dolgozni lobbicégekhez vagy kommentátornak a korábban még általuk sekélyesnek tartott kábelcsatornákhoz. Lehet, hogy egyszerűen csak képmutatóak voltak, de az is lehet, hogy megtanulták, ezt a várost nem olyan könnyű megváltoztatni.

0 Tovább

Titánok harca

Ha ez már az előjáték 2016-ra, akkor nagyon izgalmas (és szórakoztató) elnökválasztás vár ránk. Ritkán esik egymásnak a nyílt színen két azonos párthoz tartozó politikus, most azonban ez történt.

A New Jersey államot kormányzó Chris Christie és Rand Paul szenátor üzenget egymásnak napok óta a médián keresztül, amit nem csak karakteres egyéniségük tesz érdekessé, hanem az is, hogy mindkettőjüket a következő elnökválasztás lehetséges indulói között tartják számon.

Chris Christie - Forrás: AFP

A párbajt Christie kezdte azzal, hogy egy múlt heti fórumon kritizálta azokat a demokrata és republikánus politikusokat, akik eltúlzottnak tartják a terrorellenes tevékenység keretében végzett kormányzati adatgyűjtést. A kormányzó szerint a bírálóknak nem az adatvédelmi aggályokon kellene elmélkedniük, hanem el kellene menniük New Jersey-be, le kellene ülniük a 2001. szeptember 11-i támadások áldozatainak ottani özvegyeivel és árván maradt gyerekeivel, és velük kellene megvitatni ezeket a kérdéseket. Christie szerint ez már nem menne olyan könnyen, mint az elvont vitázgatás.

A kormányzó ugyan először nem mondott neveket, de amikor rákérdeztek nála, hogy többek között Rand Paulra gondol-e, akkor igennel válaszolt.

Nem sokat kellett várni a szenátor válaszcsapására. Paul vasárnap közölte, hogy Christie szerinte azoknak a költekező politikusoknak a táborába tartozik, akik csődbe viszik a kormányzatot és emiatt nem jut elegendő pénz a nemzetvédelmi célokra. “Pont ezek az emberek azok, akik nem hajlandók visszafogni a kiadásokat és csak azt hajtogatják, hogy add már, add már, add már nekem az összes Sandy-pénzemet most” - fogalmazott Paul, utalva arra, hogy Christie nagyon felháborodott azon, amikor a kongresszusban elakadt a tavalyi Sandy-hurrikán utáni helyreállításra szánt pénz.

Rand Paul - Forrás: AFP

Christie erre azzal vágott vissza, hogy tudomása szerint a Paul által képviselt Kentucky állam több pénzt kap a szövetségi költségvetésből, mint amennyit belead. A szenátor reakciója szerint ugyanakkor épp a kormányzó az, aki élen jár az állami források megcsapolásában (a “king of bacon” kifejezést használta, ami nehezen lefordítható, de a bacon, vagyis a szalonna a megszerezhető kormányzati pénzekre utal).

Ez talán már kicsinyes marakodásnak tűnhet, de a helyzet az, hogy ez a konfliktus egy, a republikánus párton belül mélyebben gyökerező feszültség megnyilvánulása. Rand Paulnak már több súrlódása volt a párt fődosorához tartozó politikusaival, akik nem feltétlenül értenek egyet vele abban, hogy az államgépezet drasztikus leépítésére van szükség. Amikor például Paul májusban egy látványos törvéyhozási akció keretén belül (órákon keresztül magánál tartotta a szót a szenátus üléstermében) kritizálta az Obama-kormányzat drónpolitikáját, akkor a legkeményebb kritikát egyik párttársától, John McCaintől kapta. A veterán politikus (és korábbi elnökjelölt) Pault és a drónok alkalmazását szintén bíráló több más szenátort egyszerűen bolondnak nevezte.

Az az ütközés is arról szólt, hogy a relatíve fiatal, az országos politikában újoncnak számító és harcosan konzervatív republikánusok (mint amilyen Paul) szembekerült a párt nemzetbiztonsági irányvonalát eddig leginkább egyengető figurákkal. A Paul és Christie közötti összecsapás intenzitását látva ebben a háborúban még számíthatunk újabb csatákra.

0 Tovább

Carlos Danger, a lúzer

Nemrég arról írtam, hogy az Egyesült Államok egyik sajátossága az, hogy itt szinte mindenkinek jár egy második esély. Most kiderül, hogy vajon mi a helyzet a harmadik eséllyel.

Anthony Weiner két évvel ezelőtt kényszerült lemondásra kongresszusi képviselői helyéről, miután kiderült, hogy intim fotókat küldözgetett magáról különböző nőknek, és aztán később össze-vissza hazudozott erről. Weiner egy időre háttérbe vonult, de aztán idén májusban bejelentette, hogy indul a New York-i polgármesteri székért. A kampányát elindító videóban büszkén mutogatta a feleségét és kisfiát, és azt bizonygatta, hogy megváltozott a bukását okozó botrány óta.

Anthony Weiner nem adja fel - Forrás: AFP

Weiner kampánya egészen jól alakult, de ezen a héten olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint a buja üzenetek külözgetése folytatódott a lemondása után is. Weiner a romantikus rablóregényeket idéző Carlos Danger álnéven szerelmet vallott egy csupán az interneten keresztül megismert nőnek, és a plátói kapcsolat egészen tavaly nyárig folytatódott.

A politikus kedden egy sajtótájékoztatón elismerte, hogy részben igazak ezek a hírek, bár azt nem közölte, hogy mely részletek valóságtartalmát vitatja. Saját magát - és persze polgármesterjelölti kampányát - azzal próbálta védeni, hogy ő soha nem mondta azt, hogy a lemondásakor azonnal felhagyott vitatható viselkedésével.

Érdemes lesz figyelni, hogy ez az érvelés mennyire lesz sikeres, de a sajtótájékoztatót még inkább érdekessé tette az, hogy Weiner felesége is megszólalt. Huma Abedin kissé ideges, de szenvedélyes hangú nyilatkozatban állt ki a férje mellett, azt állítva, hogy ő minden hibája ellenére is szereti, és ha nehezen is, de sikerült túltenniük magukat a furcsa szexuális szokásaiból fakadó problémákon.

Huma Abedin kiállt a férje mellett - Forrás: AFP

Ennek a műfajnak a legismertebb művelője Hillary Clinton, aki számos alkalommal állt ki nyilvánosan a szexuális kalandokkal gyakran megvádolt férje mellett. A párhuzam már csak azért is adja magát, mert Abedin az egykori first lady személyes asszisztenseként dolgozott, és Clinton állítólag nagyon kedveli őt. A viszony annyira szoros, hogy Weiner számára a visszatérés lehetőségét épp a felesége jó kapcsolatai nyitották meg. Abedin keményen lobbizott az asszisztensi munka során megismert embereknél, hogy támogassák a férjét, és a sokuknál tapasztalt kezdeti vonakodást épp a Clintonhoz fűződő személyes jó viszonnyal tudta legyőzni.

Bill és Hillary Clinton egy 1992-es videóban beszél a házassági problémájukról

Most állítólag a Clinton-táboron belül sokan dühösek, és úgy érzik, csőbe lettek húzva. Bár a legújabb botrány kirobbanása előtt még viszonylag jónak tűntek Weiner esélyei (több felmérés szerint is az élen állt a demokrata jelöltség megszerzéséért folyó versenyben), erősen kétséges, hogy sikerül-e életben tartania a kampányát. A legújabb csapás az, hogy otthagyta a kampányfőnöke, bár Weiner igyekezett úgy tenni, mintha ez semmiség lenne, és egy vasárnapi nyilatkozatában megerősítette, hogy nem fog kiszállni a versenyből.

Lehet, hogy Bill Clinton példája lebeg a szeme előtt. A probléma azonban az, hogy - ahogy Maureen Dowd, a New York Times publicistája fogalmazott - “Bill egy huncut zseni volt, míg Weiner egy iszonytató lúzer”.

0 Tovább

Médiaháború a csodagyerekért

Az utóbbi idők egyik legérdekesebb médiaipari ügyletének lehettünk tanúi ezekben a napokban. Nem óriáscégek egyesültek, még csak nem is valamilyen új, nagyon trendi, megosztásra optimalizált weboldal indult el, hanem csak annyi történt, hogy egy blogger munkahelyet váltott.

Ezt a jelentéktelennek tűnő lépést az teszi érdekessé, hogy arról a Nate Silverről van szó, aki a tavalyi elnökválasztás legnagyobb sztárjává nőtte ki magát, miután több nagy közvélemény-kutató cég felméréseivel és számos veterán politikai elemző állításaival dacolva megjósolta azt, hogy Barack Obama viszonylag sima győzelmet fog aratni. Silver az előrejelzéseit a FiveThirtyEight (538, vagyis az az elektorok száma) nevű blogján tette közzé, amely a statisztikai alapú politikai elemzéseivel vált rendkívül népszerűvé.

Nate Silver díjat vesz át - Forrás: AFP

A blog a 2008-as kampányban tűnt fel, és olyan sikeres lett, hogy magához csalogatta a világ talán legbefolyásosabb újságja, a New York Times. Silver ugyanakkor most úgy döntött, hogy átmegy a Disney cégbirodalomhoz, ahol elsősorban az ESPN nevű sportcsatorna elemzőjeként fog dolgozni, de az ABC csatornán folytatja a politikai elemzések gyártását, és a tervek szerint beveti majd statisztikai képességeit az Oscar-díj kaverolásán is.

Silver távozása elég súlyos csapásnak tűnik a Times számára. A kiszivárgott információk szerint a médiacégen belül a legmagasabb szinteken dolgoztak azért, hogy megtartsák a bloggert. Jill Abramson főszerkesztő személyesen vezette a tárgyalásokat, amelyekbe bevonták a kiadót vezető Arthur Ochs Sulzbergert és Mark Thompson vezérigazgatót is. A Times számára nem volt kérdés, hogy meg kell tartani Silvert, akinek blogja hatalmas forgalmat hozott az újságnak, ráadásul a különösen értékes fiatalabb korosztályban.

A Times vezetői a jövőt látták Silverben, a lap ombudsmanjának, Margaret Sullivannek hétfőn közölt cikke szerint azonban a szerkesztőségen belül - különösen a politikai rovatból - sok kritika érte őt. “Nem hiszem, hogy Nate Silver valaha is igazán be tudott illeszkedni a Times kultúrájába és ő tisztában volt ezzel” - írta az ombudsman, hozzátéve, hogy a blogger leginkább csak zavaró tényezőnek számított a legtöbb újságíró számára.

Ezek után nem volt meglepő, hogy az egyébként rendkívül szerény - erről magam is meggyőződhettem - Silver végül a távozás mellett döntött, és talán nem kell túl sokat belemagyarázni ebbe az egyetlen történetbe, de mégsem tudom megállni, hogy ne próbáljak valamilyen nagyobb tanulságot levonni belőle.

Két könyvet olvasok most épp párhuzamosan, az egyik a Big Data, a másik a This Town. Előbbi arról szól, hogy milyen új lehetőségek nyílnak azáltal, hogy minden korábbinál hatalmasabb adattömegek válnak nemcsak hozzáférhetővé, hanem feldolgozhatóvá is. A másik könyv a belterjes, pletykálkodó és sokszor kicsinyes érdekek által vezérelt washingtoni közegről szól, amelynek fontos szereplői az újságírók is (a szerző épp a New York Times munkatársa, aki bevallottan részese ennek a társaságnak).

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor Nate Silver a Big Data világához tartozik, és képtelen volt elvegyülni a This Townban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő jobb lenne náluk. Nagyon unalmasak lennének a politikai tudósítások, ha csak statisztikai elemzésekből állnának. Silver azonban megmutatta, hogy a számok nélkül nem lehet teljes a kép.


0 Tovább

Mégis fekete elnöke van Amerikának

Barack Obama mindig gondosan ügyelt arra, hogy ne szoruljon bele az afroamerikai politikus skatulyájába. Bár az Egyesült Államok első fekete elnökeként garantált helye van a történelemkönyvekben, ő maga meglehetősen keveset foglalkozott ezzel a választási kampányaiban és a hivatali ténykedése során. Ez a távolságtartás annyira meghatározta az elnökségét, hogy afroamerikai szervezetek időnként azzal vádolták, nem is érdeklik őt a feketék problémái.

Obama a pénteki tájékoztatón - Forrás: AFP

Most azonban Obama megmutatta, hogy ez nem így van. Pénteken váratlanul kiállt a nyilvánosság elé, és adott egy hosszú, szokatlanul személyes hangvételű nyilatkozatot a Zimmerman-ítéletről, amely heves indulatokat váltott ki az afroamerikaiak körében. Múlt szombaton egy floridai bíróság felmentő ítéletet hozott George Zimmerman ügyében, aki tavaly februárban lelőtt egy fegyvertelen fekete fiút, Trayvon Martint. Az ítéletet tiltakozó demonstrációk követték szerte az országban.

Obama már hétvégén kiadott egy közleményt, amelyben nyugalomra intette az embereket, de azóta nem szólalt meg az ügyben. Több interjút is adott ugyan a héten spanyol nyelvű amerikai csatornáknak, de a riporterek valamilyen teljesen érthetetlen oknál fogva nem tettek fel kérdést az ügyről. Ezen még a Fehér Házon belül is elcsodálkoztak (azt mondták, az interjúk előtt nem volt megszabva a feltehető kérdések témája), és valószínűleg ezért született az a döntés, hogy Obama külön nyilatkozatot tesz.

Az elnök nyilvánvalóvá tette, hogy nemcsak érti, hanem át is érzi az afroamerikaiak fájdalmát. “35 évvel ezelőtt én is lehettem volna Trayvon Martin” - fogalmazott Obama, és személyes példák sorát hozta fel arra, milyen előítéletekkel szembesült fiatal fekete férfiként. "Nagyon kevés afroamerikai férfi van ebben az országban, akinek nem volt olyan élménye, hogy bevásárlás közben követik az áruházba. Nekem is részem volt ilyenben" - mondta az elnök, és felidézte azt is, hogy szenátorrá választása előtt gyakran hallotta a közelében lévő autók zárának kattanását is.

Az elnök nyilatkozata

Obama szerint ezeknek az élményeknek az ismerete nélkül nem lehet megérteni a Zimmerman-ítéletet kísérő felháborodást. "Amikor elgondolkodunk azon, hogy legalábbis az afroamerikai közösségen belül miért övezi olyan nagy fájdalom a történeteket, akkor fontos felismerni azt, hogy az afroamerikaiak erre az ügyre a tapasztalataikon és a történelmen keresztül tekintenek" - utalt az elnök arra, hogy a feketék nyílt elnyomásban részesültek az Egyesült Államok történetének nagy részében.

Obama hangsúlyozta azonban azt is, hogy közben arról sem szabad elfeledkezni, hogy sokat javult a helyzet, és az egymást követő generációk hozzáállása a faji különbözőséghez egyre jobb. Az elnök szerint ez nem jelenti azt, hogy a rasszizmus fel lett számolva, de a gyerekeivel és az ő barátaikkal beszélgetve úgy látja, hogy “ők jobbak, mint mi vagyunk”. Ezzel az optimista felhanggal zárta Obama a nyilatkozatát, amellyel nemcsak azt mutatta meg ismét, hogy milyen árnyaltan és intelligensen tud beszélni a legkomplexebb társadalmi kérdésekről, hanem azt is, hogy nem tagadja meg a saját gyökereit.

0 Tovább

potus & co

blogavatar

Mi és miért történik az amerikai politikában? Egy blog egyenesen Washington DC-ből.

Utolsó kommentek