Tényleg gyáva Obama?

George W. Bush lerohant két országot is, Barack Obama pedig még néhány rakétát sem mer kilőni. Első ránézésre ennyire erős a kontraszt a két elnök között, de a kép persze valójában ennél árnyaltabb.

A kiszivárgott információk szerint Obama még a saját kabinetjének tagjait is megdöbbentette, amikor pénteken este közölte velük, hogy a kongresszus elé viszi az augusztus második felében minden gyanú szerint vegyi fegyveres támadást végrehajtó Szíria elleni büntető csapás ügyét. Előtte napokon át a Fehér Ház és a külügyminisztérium is azt ismételgette, hogy az elnöknek van alkotmányos joga a törvényhozás felhatalmazása nélkül cselekedni. Ehhez képest éles váltást jelentett a döntés, amelyet szombaton a nyilvánossággal is megosztott az elnök.

“Alapos mérlegelés után úgy döntöttem, hogy az Egyesült Államoknak katonai akciót kell indítania a szíriai rezsim ellen” - fogalmazott Obama, majd hozzátette, hogy azt is eldöntötte, hogy a válaszcsapásra felhatalmazást kér a kongresszustól. Azt mondta, hogy “a világ legrégebbi demokráciájának elnökeként” hisz abban, hogy az Egyesült Államok hatalma nemcsak a katonai erejében, hanem a demokratikus példamutatásban is gyökerezik.

Obama és Bush - Forrás: Fehér Ház

Ez a hirtelen váltás nem volt előzmény nélküli. Csütörtökön az Egyesült Államok legszorosabb szövetségesének számító Nagy-Britannia parlamentje elutasította az ország részvételét a katonai akcióban. Közben felerősödtek az amerikai törvényhozáson belül is azok a hangok, amelyek szerint az elnök nem cselekedhet kongresszusi jóváhagyás nélkül.

A Fehér Ház előző lakóit - vagy legalábbis egy részüket - persze nem különösebben zavarták volna ilyen apróságok. Obama közvetlen elődje, George W. Bush például kifejezetten büszkélkedett vele, hogy gyorsan és határozottan dönt (“I am the decider”). Ő például valószínűleg nem vacillált volna napokig egy ilyen akción, és még kevésbé valószínű, hogy visszatáncolt volna korábbi szándékaitól (bár igaz, hogy a Fehér Ház inkább csak utalgatott arra, hogy Obama akár kongresszusi jóváhagyás nélkül is elindítja a Szíria elleni büntetőakciót).

Nem feltétlenül fair ugyanakkor Obamát Bushhoz hasonlítani. Egyrészt elég sok bizonyíték utal arra, hogy Bush gyors és határozott döntései nem mindig voltak túlságosan eredményesek. Másrészt épp az általa indított háborúk megítélése nehezíti meg a mostani katonai művelet elindítását is. Nem is beszélve emellett arról, hogy Obama kifejezetten arra az elvre építette a külpolitikáját, hogy széles nemzetközi szövetségeken keresztül próbálja elérni a céljait. (Bár Franciaország jelezte, hogy szívesen részt venne a Szíria elleni támadásban, ezzel a támogatással nem sokra megy az elnök az amerikai szavazók előtt, akiknek többsége a franciákat leginkább csak gúnyos viccekből ismeri.)

Így ha az elnök egyedül vágott volna neki az akciónak, akkor sok szempontból a saját eddigi törekvéseit tette volna hiteltelenné. Igaz viszont az is, hogy ha a kongresszus elutasítja a kérését, akkor nem marad neki más, mint a megaláztatás. Márpedig az első reakciók alapján a törvényhozók eléggé megosztottak, és gyakorlatilag nincs senki, aki teljesen egyetértene vele. Vannak, akik kifejezetten ellenzik, hogy bármiféle amerikai akció induljon Szíria ellen (például Rand Paul republikánus szenátor), mások viszont többet szeretnének egy korlátozott büntető csapásnál (ebbe a körbe tartozik a szintén republikánus John McCain szenátor).

Nagy kockázatot vállalt tehát Obama. De ha mindenképp jelzőt keresünk hozzá, akkor sem a gyáva, sem a bátor nem igazán megfelelő. A vakmerő sokkal inkább.

2 Tovább

A hülye háború árnyékában

Ha nagyon leegyszerűsítjük a történetet, akkor Barack Obama egyetlen dolognak köszönheti azt, hogy amerikai elnök lett belőle.

Annak, hogy már kezdettől fogva ellenezte az iraki háborút. Ez volt az, ami megadta neki a kezdő lökést a demokrata elnökjelöltségért folytatott küzdelemben Hillary Clintonnal szemben, aki szenátorként - legtöbb társával együtt - támogatta a George W. Bush által szorgalmazott, a demokrata szimpatizánsok körében később nagyon népszerűtlenné vált katonai akciót.

Obama ugyan többször elmondta (például ironikus módon a Nobel-békedíj átvételekor is), hogy nem általában ellenzi a háborúzást, az elnökségét végig a katonai visszafogottság jellemezte. Igyekezett gyorsan lezárni az iraki háborút és a katonai vezetők részéről érkező tiltakozások ellenére szigorú és viszonylag gyors menetrendet szabott meg az afganisztáni kivonulásra is.

Azokat a háborúkat még Bush kezdte, aki talán még örült is annak, hogy sokan úgy tekintettek rá, mint egy cowboyra, akinek állandóan a ravaszon remeg az ujja. Obama ehhez képest igyekezett mindent megtenni azért, hogy nehogy belevigye az országot ismét egy anyagilag és emberáldozatok szempontjából is költséges háborúba. Bár az Egyesült Államok is részese volt a Líbia elleni katonai akciónak, a főszerepet átengedte az európai szövetségeseknek. “Hátulról vezetni” - így jellemezte egy névtelenül idézett kormányzati tisztviselő a New Yorker magazinban az Obama-féle hozzáállást.

Szíria esetében is nyilvánvaló volt, hogy Obama el akarja kerülni a háborúzást, hiába érkeztek hírek arról, hogy Bashar al-Asszad elnök brutális kegyetlenséggel próbálja letörni az ellene indult felkelést. Obama tavaly augusztusban jelezte, hogy valójában csak akkor szánná el magát a cselekvésre, ha Asszad vegyi fegyvert is bevetne. Később aztán jöttek is hírek arról, hogy voltak ilyen támadások, de a Fehér Ház ezeket elintézte azzal, hogy tisztázatlanok a részletek, és nem világos, hogy pontosan ki és milyen fegyvert használt.

Múlt héten aztán több száz ember halt meg Damaszkusz egyik külvárosában egy nyilvánvaló vegyi támadásban. A kémiai fegyver bevetését lényegében senki nem vitatja, de a szíriai kormány tagadja, hogy ők lennének a felelősök a támadásért. Szerintük valójában a felkelők állnak az egész mögött, akik így próbálják bevonni az Asszad-rezsim ellenségeit a harcba.

Az amerikai és a brit kormány is azt mondja, hogy ugyan minden információ arra utal, hogy Asszadék követték el a támadást, de elismerik, hogy nincs megdönthetetlen bizonyítékuk erről. Ennek ellenére az elmúlt napokban a Fehér Ház egyre több jelét adta annak, hogy katonai válaszlépésben gondolkodik. Azt mondják, hogy ez csak valamilyen korlátozott akció (vagyis várhatóan légi csapás) lesz, és semmiképp sem eredményez szárazföldi beavatkozást.

Hamar kiderült, hogy Obama számára a legnagyobb akadályt nem is a Szíriát támogató nagyhatalmak (Oroszország, Kína) jelentik, hanem az iraki háború emléke. A legszorosabb szövetségesének számító Nagy-Britannia parlamentje csütörtökön nemmel szavazott az akcióban való részvételre, és az amerikai kongresszus számos tagja is arra szólította fel az elnököt, hogy ne indítsa el a műveletet a törvényhozás jóváhagyása nélkül.

A tiltakozó hangok mögött ott van az aggodalom amiatt, hogy megismétlődik az, ami Irak esetében történt. Akkor az amerikaiak és a britek azt állították, hogy Szaddám Husszein tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, ami később valótlannak bizonyult. Most ugyan az nem kérdés, hogy Szíriában tényleg vegyi fegyvert vetettek be, de az óvatosságra intő emberek - köztük aktív és egykori amerikai katonatisztek - tartanak attól, hogy egy korlátozottnak induló akció is kiszélesedő háborúhoz vezethet. Ők azt mondják, hogy bármilyen lépést csak akkor érdemes tenni, ha az is világos, hogy mi következik utána. Márpedig szerintük nem egyértelmű, hogy a Fehér Háznak vannak-e hosszabb távú tervei.

Amikor Barack Obama felszólalt az ellen, hogy az Egyesült Államok megtámadja Irakot, akkor azt mondta, hogy ő a “hülye” és “elhamarkodott” háborúkat ellenzi. Az még 2002-ben volt, amikor Obama egy országosan ismeretlen helyi szenátor volt Illinois államban. Most ő az Egyesült Államok elnöke, és a saját korábbi szavainak súlyával is számolnia kell, amikor meghozza főparancsnoki döntését.

6 Tovább

Volt egy álma

Fotók a rendezvényről, ahol megemlékeztek az 1963. augusztus 28-i washingtoni menetre, amely az egyik legnagyobb hatású tömegrendezvényként vonult be a történelembe. Martin Luther King polgárjogi vezető ott mondta el híres I have a dream beszédét.

0 Tovább

Az állampolgár

A férfi a középkorú és középosztálybeli amerikai apukák egyenruháját viselte. Galléros póló, bermuda nadrág, sportcipő és boka fölé felhúzott fehér zokni. Nem éppen fenyegető megjelenés, pedig a férfi a harciasságáról híres.

Ted Cruz szenátort láttam így felöltözve egy júliusi vasárnapon a Washingtonnal szomszédos Alexandria kikötőjében. A negyvenes éveiben járó Cruz a családjával üldögélt egy padon, és egykedvűen fogadta, ahogy fotózgatni kezdtem.

Ted Cruz a kép jobboldalán

Bár hivatásszerűen követem az amerikai politikát, be kell vallanom, hogy a szenátorok többségét nem ismerném fel. Ted Cruz arca (amelynek jellegzetes karaktert kölcsönöz az akkurátusan oldalra fésült frizura) azonban azonnal beugrott, ő ugyanis rövid idő alatt országosan ismertté vált mint a republikánus párt keményvonalas konzervatív irányzatának egyik legharsányabb képviselője.

Cruz annak ellenére rendelkezik komoly ismertséggel, hogy csak idén januárban került be a szenátusba. A szenátorokra általában jellemző, hogy kezdetben igyekeznek csendben ismerkedni a tereppel. Ezt csinálták még az olyan eleve ismert figurák is, mint Hillary Clinton vagy Barack Obama. Az őket övező hatalmas médiaérdeklődés ellenére láthatóan próbálták megadni a régebb óta szolgáló szenátoroknak kijáró tiszteletet.

Ted Cruz azonban más pályát követ. Nem érzi úgy, hogy meg kellene hunyászkodnia a tapasztaltabb kollégái előtt. Egy márciusi bizottsági meghallgatáson nekiment például Dianne Feinstein demokrata szenátornak, miközben a fegyverszabályozásról vitatkoztak. Feinstein a szabályok szigorítását szorgalmazza régóta, Cruz pedig ellenzi, és amikor ezt kemény kérdések formájában jelezte is, akkor - ahogy arra a Washington Post emlékeztetett egy múlt heti cikkben - a demokrata szenátor így fakadt ki: “Nem hatodik osztályos iskolás vagyok. Szenátor úr, húsz éve vagyok ebben a bizottságban”.

Cruznak voltak súrlódásai saját párttársaival is. John McCain például bolondnak nevezte, amiért kritizálta a kormányzati drónpolitikát. Legutóbb pedig azzal vonta magára a többiek haragját, hogy jelezte, esze ágában sincs támogatni egyik hivatalban lévő republikánus szenátort sem a rájuk váró előválasztásokon.

Néha nehéz is eldönteni, hogy ki ellen - a demokraták vagy pedig a szerinte kompromittálódott republikánus elit - is küzd igazán. Cruz ugyanis igyekszik egy olyan irányvonalat követni, amelybe a másik oldallal kötött kompromisszumok nem férnek bele, és ebben a törekvésében gyakran szembekerül saját kollégáival.

Jó példa erre az, hogy most azt szeretné, a közelgő költségvetési alkudozásokon az legyen a republikánusok pozíciója, hogy csak akkor hajlandók hozzájárulni a kormányzati gépezet finanszírozásához, ha megvonnak mindenféle forrást az Obama első ciklusa alatt elfogadott egészségügyi reformtól. Mivel a demokraták ebbe biztosan nem mennének bele, így egy ilyen taktika a kormányzat leállásához vezetne.

Megvonná a forrást az egészségügyi reformtól - Forrás: AFP

Miután több republikánus szenátor is jelezte, hogy nem értenek egyet Cruz ötletével, így nem valószínű, hogy lesz bármi is belőle, de az újonc szenátor addig is egyre népszerűbbé válik a konzervatív republikánus körökben. Már meg is kezdődött a találgatás arról, hogy esetleg ő is elindul a jelöltségért a 2016-os elnökválasztáson, és ugyan ő még nem beszél erről nyíltan, tett már erre utaló lépéseket.

Ezek közé tartozott, hogy múlt héten nyilvánosságra hozta születési anyakönyvi kivonatát. Ebből kiderül, hogy ugyan Kanadában született, de mivel az anyja amerikai állampolgár volt (az apja kubai), így ő is megkapta az állampolgárságot már a születésekor. Ez azért fontos részlet, mert az amerikai alkotmány szerint csak született állampolgárok tölthetik be az elnöki tisztséget.

Bár Cruz azt állítja, hogy a nyilvánosságra hozatalt pusztán a stábjánál érdeklődő újságírók kíváncsiságának kielégítése vezérelte, az elnökválasztási spekulációkat erősítette az is, hogy sietett kijelenteni, ugyan fogalma sincs róla, hogy a születésekor a kanadai állampolgárságot is megszerezte-e, de ha igen (márpedig úgy néz ki, hogy igen), akkor mindenképp le fog mondani róla.

Az amerikaiak által lesajnált szomszédhoz való hivatalos kötődést még a leghűségesebb rajongói sem bocsátanák meg neki.

0 Tovább

Az első harcos

Még egy év sem telt el a legutóbbi elnökválasztás óta, és több mint három évet kell várni a következőre, de ettől függetlenül már javában megy a helyezkedés. Míg a demokrata oldalon még várhatóan sokáig a vajon indul-e Hillary kérdés körül forog majd minden, a republikánusoknál már az első konkrét jelei is megvannak a készülődésnek.

A New York Times cikke szerint legalábbis Chris Christie New Jersey-i kormányzó nem is annyira leplezetlenül beindította az alapozást 2016-ra. Sokat utazik az államon kívül, országos adománygyűjtő hálózatot épít, és aktívan udvarol a spanyol nyelvű szavazóknak. Bár hivatalosan mindez a novemberi kormányzóválasztásra való készülődés része, de sokatmondó, hogy a csapatába több olyan embert is felvett, akiknek van tapasztalatuk elnökválasztási kampányokban.

Chris Christie készülődik - Forrás: AFP

Nem mintha ez olyan nagyon meglepő lenne. Christie az egyik legkarizmatikusabb republikánus politikus, és nemcsak szókimondó stílusa, hanem szokatlan külseje (nincs még egy ennyire túlsúlyos szereplője az amerikai politikának) miatt is országos ismertségnek örvend. Már az előző választáson is sokat szerepelt a neve a lehetséges indulók között, és mint Dan Balz Collision 2012 című könyvéből kiderül, kifejezetten befolyásos emberek igyekeztek rábírni az indulásra.

A tavalyi elnökválasztásról szóló, néhány héttel ezelőtt megjelent könyvben szerepel egy jelenet, amelyben Christie ezekkel a támogatókkal találkozik. A kormányzót egy vagyonos New York-i üzletember (Ken Langone, a Home Depot nevű áruházlánc egyik alapítója) meghívta egy reggelire 2011 júliusában. Christie egy viszonylag szűkkörű összejövetelre számított, és meglepődve látta, amikor a teremben több tucatnyi ember fogadta. Egytől egyig befolyásos figurák voltak, és telefonon bejelentkezett John Mack, a Morgan Stanley nevű bank korábbi vezetője, valamint David Koch, a konzervatív ügyek támogatójaként (a fivérével együtt) ismert milliárdos.

A csoport nevében nem más szólalt fel, mint Henry Kissinger, a legendás diplomata. A hajlott korú egykori külügyminiszter felállt a székéből, és a botjára támaszkodva kisétált a hallgatóság elé, majd annyit mondott Christie-nek: “Ismertem x számú elnököt. Ahhoz, hogy valakiből sikeres elnök legyen, két dologra van szüksége: bátorságra és jellemre. Te mindkettővel rendelkezel és az országnak szüksége van rád.” Kissinger ez után visszament a helyére, a többiek pedig megtapsolták.

Ez a történet már önmagában érdekes, de még inkább azzá teszi az, hogy ezt maga Christie mesélte el Balznak. Bár természetesen az amerikai politikusokra is igaz, hogy szeretnek fürdeni a dicsőségben, de általában az önfényező történeteket igyekeznek másokkal elmeséltetni. Christie-nek láthatóan nincsenek ilyen gátlásai, és talán ez lehet az egyik gyengesége, ha tényleg elindul a 2016-os választáson, bár persze előadhatja azt, hogy ez is része a híres és kíméletlen őszinteségének.

Vannak ráadásul egyéb akadályok, amelyeket le kell győznie. Sok konzervatív republikánus máig nem bocsátotta meg neki azt, hogy a tavalyi elnökválasztás előtti napokban nyilvánosan magasztalta Barack Obamát a Sandy hurrikán utáni helyreállítási munkához nyújtott segítségéért. Azzal sem szerez feltétlenül jó pontokat, hogy előszeretettel bonyolódik hangos nyilatkozatháborúkba saját párttársaival. És persze ott van ezeken túl az az örök probléma, - erre már számos példát láthattunk arra a korábbi elnökválasztási kampányokban -, hogy ha valaki túl hamar megy ki a csatatérre, akkor könnyű célponttá válik a többiek számára.

1 Tovább

potus & co

blogavatar

Mi és miért történik az amerikai politikában? Egy blog egyenesen Washington DC-ből.

Utolsó kommentek