Szomorú ezt így leírni, de ha Michael Hastings nem ég halálra egy Mercedes kupéban múlt kedden hajnalban Los Angelesben, akkor valószínűleg soha nem veszem kézbe a könyvét a tavalyi elnökválasztásról (pontosabban töltöm le, mert elektronikus formában lett kiadva). A helyzet ugyanis az, hogy nem is tudtam a könyvről, amely a Panic 2012: The Sublime and Terrifying Inside Story of Obama's Final Campaign (Pánik 2012: Obama utolsó kampányának fenséges és félelmetes belső története) címet viseli.

A 33 évesen elhunyt Hastings pályáját csak felületesen ismertem. A többséghez hasonlóan annyit tudtam róla, hogy ő írta a Rolling Stone magazinnak azt a cikket, amely az Afganisztánban szolgáló amerikai csapatok parancsnokának, Stanley McChrystal lemondásához vezetett 2010-ben. Hastings viszonylag sok időt töltött a tábornokkal és stábjával, majd szépen le is írt mindent, amit tőlük hallott, így többek között azt is, hogy McChrystalék milyen lekezelő megjegyzéseket tettek Fehér Ház-i tisztviselőkre, például Joe Biden alelnökre és James L. Jones akkori nemzetbiztonsági tanácsadóra. A cikk megjelenése után McChrystal benyújtotta a lemondását, amit Barack Obama némi dorgálás kíséretében el is fogadott.

Michael Hastings mindössze 33 éves volt - Forrás: AFP

Nagyon tetszett az a cikk, de nem igazán kísértem szoros figyelemmel Michael Hastings munkásságát (egyszerűen azért, mert a Rolling Stone-t és a másik munkáltatóját, a Buzzfeedet is csak viszonylag ritkán szoktam nézegetni), bár azt így is tudtam, hogy a módszerei elég komoly vitákat generáltak újságírói körökön belül.

Többen azzal vádolták, hogy megszegi az újságírók és források közötti íratlan szabályokat, amikor olyan részletekről is beszámol, amelyek nem a nyilvánosságnak voltak szánva. Ilyen volt például az, amikor leírta, hogyan részegedtek le McChrystal emberei egy európai utazás során. Hastings utólag azt mondta, hogy semmiféle útmutatást nem kapott arról, mit írhat meg és mit nem, a foglalkozásszerűen a katonaságot kaveroló riportereknek azonban valószínűleg eszükbe sem jutott volna beszámolni a részeg katonák beszélgetéseiről. Tudják ugyanis, hogy ennek az ára az, hogy soha többet nem mehetnek egy katona közelébe sem.

Hastingsnek azonban nem igazán volt veszíteni valója. Bár korábban ő is dolgozott haditudosítóként (a Newsweeknek Bagdadból), a politikától a nemzetbiztonságon át a szórakoztatóiparig sok mindenről író magazinos riporterként a karrierje nem függött a katonai hozzáféréstől. Így megengedhette magának, hogy beszámoljon azokról a kényes részletekről is, amelyeket más riporterek esetleg visszatartottak volna a forrásaikkal fennálló kapcsolatuk megőrzése érdekében.

Hastings megvetette ezt a szerinte megalkuvó hozzáállást, és ez végigkíséri a tavalyi kampányról szóló könyvét is. Ha ugyanis van olyan területe az újságírói munkának, ahol a forrásokhoz való hozzáférés kulcsfontosságú, az az amerikai elnökválasztási kampányról szóló tudósítás (ellenben például egy bírósági tudósítóval, aki az alapinformációkat be tudja gyűjteni a nyilvános tárgyalásokról és az ügyek dokumentumaiból). A kiélezett választási küzdelemben a kampánystábok szinte paranoid módon ügyelnek arra, hogy kontrollálják az információáramlást, és a jelöltjeiket sokszor fizikai formát is öltő védőfal mögé rejtik. Így ha egy újságíró a steril kampányüzeneteknél és gondosan megkomponált kiszivárogtatásoknál többet szeretne nyújtani a közönségének, akkor valahogy hozzá kell férnie a belső emberekhez. Ez viszont legtöbbször nem megy máshogy  - sajnos -, mint smúzolással, hízelkedéssel, és esetleg néha azzal, hogy az újságíró visszatart bizonyos részleteket, cserébe azért, hogy kapjon valami fontosabb információt.

Ez egy kényes egyensúly, amelyet nehéz jól belőni, és láthatóan Hastings is folyamatosan küszködött vele. A könyvének nagy része ugyanis (ellentétben azzal, amit a cím sugall) nem az Obama-kampány belső titkairól szól, hanem arról, hogy milyen akadályok hárultak elé a tudósítás közben. Több olyan szituációról is beszámol, amikor az Obama-stáb tagjai levegőnek nézik vagy egyszerűen elfordulnak tőle, és tele van a könyv apró sztorikkal arról is, hogy miként próbálta kordában tartani őt a többi újságíró.

Leírja például azt, hogy a kampánykörút során összesen egy olyan alkalom volt, amikor Obama iszogatott az őt kísérő újságírókkal, de erre az eseményre is a szigorú “off the record”-szabályok vonatkoztak, amelyek lényege, hogy nem szabad beszámolni arról, ami elhangzik. Hastings szerint őt külön is figyelmeztette egy Wall Street Journal-es kolléga erre a szabályra, majd amikor később beszámolt magáról az eseményről (de az ott elhangzottakról nem), akkor kapott egy kiadós lecseszést a Fehér Ház-i tudósítók szervezetét vezető Ed Henrytől.

Hastings nem tudott nagyot villantani a kampány alatt. Jellemző, hogy az Obamával való iszogatásról is hetekkel később számolt be, és akkor is csak azért, mert nem jutott eszébe semmi eredeti sztori, amikor a szerkesztője elkezdte nyaggatni, hogy küldjön már valami érdekes anyagot. A riporter be is vallotta, hogy valójában kívülállóként kísérte végig az egész kampányt. A könyv végén leírja, hogy a választás napján elsétált az Obama-kampány chicagói főhadiszállása előtt, és azon gondolkodott, hogy “csak nagyon korlátozott betekintést kaptam abba, hogy mi zajlott az épületen belül, és csak nagyon halvány, illetve valószínűleg jól megkoordinált benyomásokat szerezhettem olyan emberek kiszivárogtatásai révén, akik sokkal mélyebben benne voltak, mint én”.

Ezzel együtt sem rossz könyv azonban a Panic 2012. Hastings tudott írni, és ugyan talán néha túlságosan is előtérbe helyezi magát (a végén van egy interjú Rahm Emanuel chicagói polgármesterrel, ami inkább szól az újságíróról, mint a politikusról), végül is én is csak azért olvastam el a könyvét, mert kíváncsi voltam, hogy ez az ellentmondásos, de vitathatatlanul tehetséges riporter hogyan élte meg a kampányt.